A lovagregények és az Amadis de Gaula

Mikor ért véget a középkor? Erre még a történészek is nehezen találják a választ. Az irodalomtörténet még nehezebben képes kitenni azt a bizonyos pontot. Hiszen a reneszánsz végén a középkor feltámadásának, újjászületésének lehetünk tanúi: a lovagregények újra népszerűek lesznek, a középkori témák újrafeldolgozásai elárasztják az „európai piacot” – összefüggésben azzal, hogy sok világi megtanul olvasni, miközben az egyházias latin kultúra egyre kevésbé meghatározó, az antikos, humanista műveltség pedig kevesek kiváltsága marad. A lovagi irodalom nem megszűnik, hanem „lesüllyed” – majd látni fogjuk, miképp és hogyan –, ráadásul ez a „süllyedés”, a középkornak eme sajátos utóélete tulajdonképpen mindmáig tart, gondoljunk csak a folklórban, különösen a népmesékben és a ma divatos fantasy irodalomban továbbélő középkorra. Az első nagy, 

az Artúr-mondakört irodalmi formába öltöztető, név szerint is ismert lovagregény-szerző, Chrétien de Troyes öröksége ma bizonyos értelemben jóval elevenebb, mint Homéroszé.

Nagy kérdés, hogy a lovagregények hatása csak a popkultúrában mutatható-e ki.

A kései, főként

az Ibériai-félszigeten divatozó lovagregények egyébként már nem igazán hasonlítanak a középkor nagy lovagi elbeszéléseire.

 És nemcsak az elterjedésüket, népszerűséget elősegítő prózaforma miatt. A nagy lovagi hőseposzok, a chanson de geste-ek, mint a Cid vagy a Roland-ének még a politikai közösség számára meghatározó csatározásoknak, vagyis a mohamedánokkal vívott nagy háborúknak állítottak emléket, és valamiféle közös történelmi tapasztalatról beszélnek. Persze a kései lovagregényekben is hemzsegnek az ilyen-olyan királyok (mohamedánok is), csak épp az események nem utalnak megtörtént eseményekre. Ezekben a regényekben szinte mindig légüres térben zajlanak az események.

És mennyi, de mennyi-mennyi esemény! Nehéz lenne pontosan összefoglalni, hány csata, félreértés, árulás, kaland, szerelmi viszály és egymásra találás történik a leghíresebb kései lovagregényben, az Amadís de Gaulában. Hát még az Amadís után született, a kalandok számát az esztelenségig fokozó, Cervantes által – joggal – lenézett későbbi lovagregényekben!

Ez 

az esztelen kalanddömping különbözteti meg ezeket a híres „makaróni-lovagregényeket” az artúri mesevilágban játszódó, klasszikus, korai lovagregényektől.

A már említett Chrétien de Troyes-nál a kalandok még nem felcserélhetők, a számuk nem szaporítható a végtelenségig, mert minden kalandnak tétje van: szemlélteti a szereplők megváltozását. Hiszen a történet elején elinduló Perceval már nyilvánvalóan nem ugyanaz a személy, mint aki megszerzi a Grált. Chrétien de Troyes vagy Wolfram von Eschenbach regényének cselekménye azt az utat mutatja be, ahogy egy bumfordi, ügyefogyott fiúcskából a Grál lovagja lesz. De az Amadís de Gaula nem fejlődésregény: itt a jók a kezdettől fogva jók, a rosszak rosszak, senki nem változik meg az események hatására, így aztán parttalanul szaporíthatók az események, és szaporodnak is – mintha a spanyol írók feltalálták volna a sorozatokat.

Az Amadís de Gaula cselekményénél már csak a regény elő- és utóélete szövevényesebb.  A műnek Garci Rodrígeuez de Montalvo készítette el a végleges változatát, melynek első ismert kiadása 1508-ban jelent meg Zaragozában Az erényes lovag, Amadís de Gaula kalandjai négy könyvben címmel. Montalvo maga is elismerte, hogy az első három könyvet csak átdolgozta, a negyedik az, ami teljességgel a sajátja. No de ki írta az első három könyvet? A nagy portugál krónikás, Gomes Eanes de Zurara szerint egy portugál lovag a mű szerzője. No de ki ez a portugál lovag? És hol van a regény portugál változata? És egyáltalán honnan jön maga a történet? Vajon az Amadís de Gaula – ahogyan azt sokan meggyőződéssel hirdetik – a kelta-breton mondakör valamiféle vadhajtása lenne? Vagy lovagok ide, középkori csaták oda, az Amadís a családtagok egymásra találását bemutató antik regény egyik változata, Hélidorosz Sorsüldözött szerelmesekjének távoli rokona? Én ezt gondolom valószínűbbnek.

A 17. századi Európában a Herberay des Essarts-féle átdolgozás, vagyis a francia változat lett népszerű, és ennek alapján – tévesen azonosítva a Walest jelentő Gaulát Galliával, azaz Franciaországgal – terjedhetett el, hogy Amadís a francia galantéria megtestesítője. 

Amadís, a hős, Bernardo Tasso olasz eposzában is francia, mi több, a francia lovagi szellem és kiválóság megtestesítője,

ahogy tőrőlmetszett franciaként szerepel Jean-Baptiste Lully és Georg Friedrich Händel operáiban is.

Mi okozta a regény példátlan nemzetközi sikerét? Erre nagyon nehéz válaszolni. Azt viszont könnyen magunk elé képzelhetjük, hogyan is olvasták az Amadíst és az ennek nyomán született már-már végtelenített lovagregényeket a 16-17. századi Spanyolországban. Erről a befogadói környezetről Cevantes Don Quijotéje alapján alkothatunk legkönnyebben képet. A spanyol „vidéki középosztályban”, a többnyire írástudó, szegényebb nemesemberek közül többen elítélik a „haszontalan” lovagregényeket. De még azok is, akik megpróbálják közismert bolondériáiból Don Quijotét „kigyógyítani”, ők is ismerik és beszélik a lovagregények nyelvét. Bármikor be tudnak „öltözni” egyik vagy másik lovagnak, és mint tudjuk, könnyedén képesek megtéveszteni a lovagi irodalom legavatottabb olvasóját, Don Quijotét is. Így vagy úgy, de a Don Quijote szinte minden szereplője a lovagregény-világ peremén él, a valósággal való kapcsolatát a lovagi álomvilághoz való viszonya határozza meg. 

Ma nincs olyan sorozat vagy popkulturális alkotás, mely ehhez hasonló módon lenne képes átformálni a társadalmat.

De ha az egyes kalandoknak nincs tétje, akkor mi az értelme a regény egészének?

És egyáltalán mit mondhat nekünk, 21. századi magyaroknak ez a regény? Amadís története, aki hajmeresztő kalandok és sorscsapások közben az apját keresi, akinek a sorsa csak akkor teljesül be, mikor „visszaszerzi a nevét”, származásának titka végre napvilágra kerül, és apja, a király ráismer benne elveszett gyermekére. Amadís, a fattyú csak a káosz gyermeke, doncel del mar (ezt talán Tengerfiának fordíthatnánk), míg tulajdon apja a kalandok végén rá nem ismer eltűnt édesfiára. Bármiféle happy end vagy megnyugvás a kezdethez, az apához való viszony tisztázása nélkül elképzelhetetlen. Mintha a családi kapcsolatok – nem is elsősorban a házasság, hanem az apa-fiú viszony – mozgatná a világegyetemet. Ez az apakereső szenvedély – mit szenvedély, megszállottság! – emlékeztethet minket a 20. század végi vagy 21. század eleji magyar próza nagy apakereső elbeszéléseire, vagy azokra a prózai alkotásokra, például a Sinistra körzetre, ahol egy elveszett családtag (történetesen fiú) megtalálása mozgatja a cselekményt.

Talán több közünk van ezekhez a régi, lovagi elbeszélésekhez, mint gondolnánk – és meglehet, a magyar apakeresős tematika egyik forrását is a középkor utáni popkultúra nagy elbeszéléseiben kutathatnánk fel.