Barátom, barátom,
Beteg vagyok, nagyon.
Magam sem tudom, mi ez a fájdalom.
Talán mint szél süvít
Ember nélküli mezőn,
Talán mint a ligeten a szeptember,
Az alkohol átzúdul az agyon.

Fejemen úgy leng a fül,
Mint madárka szárnya,
Lábak nyakon!
Hiszed, nem lehet kibírni.
A fekete ember.
Fekete, fekete,
A fekete ember,
Itt ül az ágyamon,
A fekete ember
Egész éjjel nem hagy aludni.

A fekete ember
Ujja egy förtelmes könyvön,
És rekedten fölöttem
Mint halott fölött a szerzetes
Életem könyvét olvassa,
Valami pimasz, részeges alakét,
A lelkemben támad bánat és rettenet.
Fekete ember,
Fekete, fekete.

„Hallgasd csak, hallgasd -
morogja nekem -,
e könyvben sok a szép eszme,
Gyönyörű tervek.
Ez az ember
A legundorítóbb
Bűnözők és sarlatánok
Honában termett.

Ott decemberben a hó
Ördögien tiszta
A hóförgeteg vidám
Rokkákat pörget.
Kalandor az az ember,
De a legfölsőbb körből,
A legjobb szerzet.

Elegáns volt,
Méghozzá költő,
Bár nem túl erős,
De talpraesett,
És egy negyvenes nőt
Hol rosszlánynak,
Hol kedvesének
Nevezett.

A boldogság - mondta-
Az ügyes ész és kéz.
Az ügyetlen lelkek
Boldogtalanok, tudott dolog
Nem számít,
Hogy annyi gyötrelmet
Okoznak
A csavaros és hamis gesztusok.

Zivatarban, viharban,
A hétköznapi gondban,
Súlyos veszteség után,
Magad semminek érzed,
Mutatni egyszerű mosolyt:
Az ám a nagy művészet."

„Fekete ember!
Elég, elég!
Nem a te dolgod,
Ne kutasd a mélyt,
Nem érdekel
Egy botrányos költő élete.
Légy szíves másoknak
Olvass és mesélj.”

A fekete ember
Arcomba bámul.
Szemét elfödi
Kék színű hányás,
Akár ha mondaná:
Szélhámos, tolvaj,
Szemtelenül, galádul
Valakit megloptál-
…………………………………..
Barátom, barátom,
Beteg vagyok, nagyon.
Magam sem tudom, mi ez a fájdalom.
Talán mint szél süvít
Ember nélküli mezőn,
Talán mint a ligeten a szeptember,
Az alkohol átzúdul az agyon.

Fagyos az éjszaka,
A keresztutca csendes,
Az ablaknál állok,
Nincs vendég, sem barát.
Könnyű, porló mész
Borítja a felszínt,
A kerti fák mutatják
Gyűlő lovasok hadát.

Valahol sír
Egy éjszakai baljós madár.
A fa-lovasság
Szétszórja paták csattogását ,
És az a feketeség
Megint karosszékembe ül,
Cilinderét megbillentve
Hanyagul szétnyitja hosszú kabátját.

„Hallgasd csak, hallgasd!”
Hörgi arcomba,
Közel nyomul,
És el nem enged.
„Sosem láttam, hogy valaki
Gazember létére
Ilyen fölöslegesen és bután
Álmatlanságban szenved.

Ah, tegyük föl, tévedtem!
Hisz ma holdas az éj.
Mi kellene még neked,
Halvány virág, álommal töltekezett?
Talán vaskos combjaival
Titokban megjön „Ő”,
És te előadhatod
Silány, sötét verseidet?

Ah, szeretem a költőket,
Vidám egy népség.
Mindig találok náluk
A szívemnek ismerős tirádát,-
Világokról beszél
Egy pattanásos növendéklánynak
A hosszúhajú szörnyalak,
Leplezve nemi vágyát.

Nem is tudom, nem emlékszem,
Egy falucskában,
Tán Kalugában,
Talán Rjazányban,
Élt egy fiú,
Sárga hajjal,
Kék szemekkel,
Egy egyszerű parasztcsaládban.

És íme felnőtt lett,
Még hozzá költő,
Bár nem túl erős,
De talpraesett,
És egy negyvenes nőt
Hol rosszlánynak,
Hol kedvesének
Nevezett."

„Fekete ember!
Te ronda vendég.
A kétes hírnév sok éve
Terjed rólad”
Dühös vagyok, dühös,
Sétabotom repül
A pofájába egyenest,
Az orra tövébe.
………………………………
Meghalt a Hold,
Kéklik az ablakban a hajnal.
Ó, te éj!
Ez az éj tönkretett.
Cilinderben állok,
Senki nincs velem,
Magam vagyok, nézem
Összetört tükrömet.