John le Carré (1931–2020)

Az első le Carré-regény, amit olvastam, A kém, aki bejött a hidegről volt. Ez 2008-ban történt, vagyis mondhatni későn találkoztam a szerzővel egy tanárom, későbbi jó barátom ajánlására. A Suszter, szabó, baka, kém volt a következő a sorban, majd a nagyszerű és nagyszabású Karla-trilógia második és harmadik kötete. John le Carré regényei hatására azt gondoltam, hogy szeretem a kémregény műfaját. Jóval később – amikor már mögöttem voltak olyan írások, mint az Egy tökéletes kém, A titkos zarándok, vagy az ebben a sorban kissé rendhagyó A murder of quality – kezdtem el ismerkedni a műfaj más szerzőivel és szövegeivel. Ezek a tapasztalatok értették meg velem, hogy nem a kémregények műfajába szerettem bele – csupán le Carré regényeibe.

A David John Moore Cornwellként született, de John le Carré szerzői néven híressé vált angol író december 12-én, 89 éves korában, tüdőgyulladásban hunyt el. Pedig önző módon mi – akik szerettük és követtük alkotói munkáját – még számítottunk rá. Számítottunk arra, hogy ír még nekünk, hogy józan hangja és kijózanítóan éles valóságértelmezése velünk marad legalább addig, amíg meg nem éri a száz évet. Mert fontos volna az ő szemén keresztül is látni a világot, hiszen a közvetítésével számos bonyolult emberi és történelmi folyamat érthetőbbé vált.

A róla szóló újságcikkek szeretik úgy emlegetni, hogy ő a kém, akiből író lett (hiszen dolgozott a brit elhárításnak és a hírszerzésnek is, mielőtt a tapasztalatairól írni kezdett), előszeretettel nevezik a hidegháború krónikásának, és illetik hasonlóan jól hangzó, maximálisan kiérdemelt nevekkel. Prózája számomra egyik leglenyűgözőbb tulajdonsága mégis az a könnyedség, mellyel történelmi folyamatokat és kulturális különbségeket tett érthetővé, legyen szó a brit bentlakásos fiúiskolák világáról vagy arról a frusztrációról, amit a második világháború utáni Anglia zsugorodó világpolitikai jelentősége miatt éreztek a „birodalom védelmezői”. Le Carré tolmácsolásában ezek – ha átélhetőek természetesen nem is – megközelíthetőek lesznek azon olvasók számára, akik egyébként meglehetősen távol vannak ezektől a kulturális és politikai sajátosságoktól – mint mi, magyarok. Az érthetőségnek ez a minősége nem írástechnikai kérdés. Nagyfokú érzékenység és tisztánlátás szükséges hozzá. Éppen ezek a tulajdonságok kísérték végig le Carré teljes életművét és – legalábbis részben – ezek emelték ki a zsánerszerzők közül.

A másik fontos tényező, mely megkülönböztette írásait a többi kémtörténettől, a szereplőiben rejlik. Leghíresebb karaktere – George Smiley – nem is különbözhetne jobban az akciófilmek titkos ügynökeitől és kémeitől. Jelentéktelen figura, akinek alakját legérzékletesebben talán A titkos zarándok narrátora ragadja meg, mikor így fogalmaz: „Azt hiszem, addig soha nem voltam ennyire tudatában, hogy Smiley mennyire belesimul a szürke tömegbe. Bármerre néztem, az ő hasonmásait láttam: köpcös, szemüveges, egyetemi éveikben is már az ötven felé ballagó úriembereket, akik George-hoz hasonlóan mind úgy tűntek, mintha késésben lennének valahonnan, ahová olyan nagyon nem sietnek.” (Orosz Anna fordítása) Merthogy a hidegháborút, a kémek háborúját bizony ilyen emberek, hivatalnokok vívták. Unalmasabb volna ez a karakter, mint a mindig kifogástalan öltönyben feszítő, sportkocsis figura, akinek nemcsak a karórája, de a kézifegyvere is megy az öltözékéhez? Ha nem a John le Carré-féle, már említett érzékenységgel, mélységgel és jó értelemben vett bonyolultsággal lenne ábrázolva, talán. És éppen itt ragadható meg a legérzékletesebben le Carré zsenialitása: semmi szüksége az atipikusra, a kirívóra, a harsányra ahhoz, hogy érdekes legyen. Regényei többségében ötvenes, kopaszodó, kopott öltönyt viselő figurák beszélgetnek és dohányoznak rosszul megvilágított helyiségekben, vagy vacsoráznak közepesen jó éttermekben. A cselekményt nagyrészt ezek az interakciók (no meg a szereplők gondolatai) alkotják. Csodálatos és izgalmas, mint egy sakkjátszma.

John le Carré múlt szombaton itt hagyott minket – de a finom humor, a puritán prózanyelv, a kristálytiszta logika, a szövevényes, mégis lehengerlően magabiztos történetszövés, mely halhatatlanná tette, velünk maradt, a szövegeiben.