Ítélet volt – Bűnözés és irodalom Edward Bunker életében és művében (1.)

„A sárgás napfény puha és meleg volt, az égen lusta gomolyfelhők sütkéreztek.” Ideális délután mezei kiránduláshoz, strandröplabdázni, vagy málnaszörpöt inni csavaros szívószállal – de amint Edward Bunker első regényéből kiderül, voltaképp Kaliforniában elkövetett fegyveres rabláshoz sem éppen utolsó. Mondjuk, a nap vége már korántsem lesz ilyen békés, ilyen ábrándosan idilli. De ott még nem tartunk. Már így is előre siettünk egy kicsit.

A magyar olvasó – de talán a világon máshol sincs ez másként – nem biztos, hogy egy irodalmi kvízműsorban felismerné a fentebb idézett mondatot (és társait) a szerző főművéből, amely eredetiben No Beast So Fierce címmel 1973-ban, nálunk A vadállatban is van szánalomként, huszonhat évvel később látott napvilágot[1]. Ettől még azonban a mondat kieszelőjét jól ismerheti – vagy mondjuk inkább úgy, hogy lehet egyfajta képe róla, méghozzá számos mozgóképes forrásból.

Edward Bunker élete ugyanis – számos értelemben szerencsésen – úgy alakult, hogy benne lehetett a 90-es évek egyik meghatározó amerikai filmjében, a Quentin Tarantino belépőjét jelentő Kutyaszorítóban (a stáblistán csak így, kedélyesen: Eddie Bunker). Mi az, hogy benne volt?! A nyitósnittben egyből őt láthatjuk közeliben, nagy szivarral, Michael Madsen oldalán. Az összeterelt rablóbrigádban ő Mr. Kék, aki a filmnyitány híres, Madonna-ügyi dialógusában (amely szerint, mint arra bizonyára jól emlékszünk, a Like a Virgin lírai énje számára csakis a kuki, a kuki, a kuki, a kuki… és a kuki létezik) kifejti, hogy a Borderline még tetszett neki, de amikor a művésznő elkezdett Papa Don’t Preach-ezni, akkor belefáradt, és kiszállt. Nos, Edward Bunker is hamar búcsút int aztán a bulinak a filmben: karakterét képen kívül agyonlövik valahol Los Angelesben a balul sikerült gyémántrablás után. Mint hitelességügyi kabalafigura, akkorra már, persze, így is bőven elvégezte a dolgát – ahogyan más gengszterfilmek környékén, például a Szemtől szemben forgatásán is tette; ez volt ugyanis az ő legfőbb szerepe a filmgyártásban: zsákban hozni úgymond az utca forró levegőjét.

Bunker viselt dolgairól a legtöbbet 1999-ben megjelent, magyarra még nem lefordított, pazar önéletrajzából, a Mr. Blue: Memoirs of a Renegade-ből lehet megtudni – míg viszont azzal kapcsolatban, hogy hősünk milyen (szemléletű) ember is lehetett, különös módon inkább a félfikciós első regényhez fordulhatunk. Ellenben ha arról szeretnénk képet kapni, hogy minden róla szerzett tudásunk alapján milyen alak nem volt ő (bár az adott körülmények között bizonyára akár olyan is lehetett volna), akkor a Próbaidő című, 1978-as, Ulu Grosbard rendezte Vadállat-adaptációt indítsuk el, amely kisebb hibáktól eltekintve úgyszólván teljesen elrontott vállalkozás, legfőképp, mivel az ott kavaró Bunker-alteregó, Max Dembo (Dustin Hoffman a maga módján értő alakításában) egy totális lúzer, akinek bukása/visszaesése az első perctől fogva garantálható, mondhatni, szigorúan determinált – tényleg elég csak ránézni. Belső élete ráadásul nem nagyon látszik lenni – korszakfestő (a korszak itt a 70-es évek vége; az alapregény maga 25-30 évvel korábban játszódik) vad selyemingekben és nem kevésbé markáns bajuszban kétségkívül erős alak, de tragédiája nincs, nem lehet, pedig Edward Bunker prózájának legnagyobb érdeme, hogy a legalsó kutyák körében is fel tudja mutatni a méltóság, a jóravalóság és a reflektáltság legalább opálosan fénylő cserepeit. Mindazt tehát, ami egy ilyen történetben a tétet képezi. Arról már nem is beszélve, hogy a filmben a nagy, döntő jelentőségű rablás leginkább a főhős balfaszkodásán csúszik el – ilyesmit pedig egy szó szerint az életével játszó, igazi kaliforniai túlélő a való életben egyszerűen nem engedhetett meg magának. A katasztrófa attól még persze újra és újra bekövetkezhetett.

Erről a sok-sok felfordulásról, vérről és verejtékről is a Mr. Blue-ban olvashatunk inkább, amely A vadállatban… tökéletes párdarabját képviseli a bűnözőirodalom e publikálásig – és egyúttal a szabadlábra helyezésig is – igen lassan elvergődő jelesének életművében. A kapcsolathoz persze már az is hozzáteszi a magáét, hogy a Mr. Blue-ban goromba tollvonásokkal felrajzolt életút még nagyon röviden összefoglalva is kész regény. Az 1933-ban, jellemzően (és mélyen regényesen) egy földrengés napján születő Edward ötévesen szökik meg először otthonról, aztán lendületesen – és nem feltétlenül a megélhetés kényszeréből – lop, csal, hamisít mindaddig, míg már az összes lehetséges tanintézményből eltanácsolják, hogy aztán rövid úton a San Quentin börtönben kössön ki, ott és abban az időben a legfiatalabb elítéltként. Kiengedik, próbaidőre kerül, megszegi a szabályokat, menekül, lébecol, hónapokon át csak füvezik – Kaliforniában akkortájt hat hónaptól hat évig tartó elzárás járt ezért a szörnyű kihágásért –, majd rablásokat szervez, aminek összeredményeként végül tárt karokkal fogadja egy másik méltán híres létesítmény, a Johnny Cash által is megénekelt Folsom State Prison.

A börtönfalak mögött bonyolított életből megannyi ökonomikusan, precízen megírt betét segítségével művelhetjük ki magunkat. Megtudhatjuk például, hogyan zajlik egy késelés fogkeféből és borotvapengéből hevenyészett fegyverrel egy zuhanyzóban, amely – egyébiránt „természetesen” a hosszabb távú önvédelmet szolgáló – bűncselekmény végén az elkövető (maga Bunker) arcába marva, szemébe vájva rántják le a tettest az áldozatról a börtönőrök, mielőtt magánzárkába rugdalnák, ahol naponta egyszer jár neki hat szelet fehér kenyér és egy pohár víz. Hasznos gyakorlati tanácsokkal gazdagodhatunk: ha már muszáj leszúrni valakit a rácsok mögött, akkor elölről kell csinálni, mert így később marad esély beadni az „önvédelem volt” tartalmú sztorit a bíróságon. És így tovább és tovább, tárgyszerűen, gazdagon, és amennyire persze ez a nem éppen tiszta tárgy engedi: visszafogottan, mindenféle mítoszépítési szándék vagy az erőszak fetisizálása nélkül, amolyan antropológiai tenorban.

A szövegvilágban is lassan csepegő idő miatt viszont nemcsak a könyv olvasója tud kényelmes tempóban, ráérősen haladni, hanem a memoár Edward Bunkere is – a maga olvasmányaiban. Mert hát mit is lehetne csinálni a börtönökben az ott lakó súlyos és még súlyosabb alakokat sújtó temérdek várakozás közben, ha a különféle testmozgási lehetőségek (késeléstől bokszolásig – Bunker egy ideig alaposan benne volt a többé-kevésbé szabályos ökölvívásban is) már nem generálnak elegendő szerotonint és dopamint? Tizennégy börtönév alatt el lehet jutni például az Elfújta a széltől Camus esszéiig. Rá lehet ébredni, hogy több jeles írót, Cervantest vagy Dosztojevszkijt is a börtön csiszolt igazi formátummá. Meg lehet ismerkedni hús-vér szerzőkkel (odakint, a próbaidőn), és rájönni, hogy nem kifejezetten angyalszárnyakon suhanó teremtmények. Egy ponton például a filmek világa felé is (akkor még sikertelenül) gravitáló elbeszélőnk Tennesse Williamsbe botlik egy házibuliban: „Tengerészkék öltönyben és nyakkendőben érkeztem. Tennesse Williams piros-fekete kockás flanelingben feszített, félig már részeg volt, borotválatlan, és eléggé büdös.”

Hovatovább írni is lehet, oly’ kitartóan, ahogy a nagyok tanácsolják: Bunker hat teljes – és teljes visszautasításba ütköző – regényt és megannyi novellát körmöl össze a minden oldalán zárt térben, mire 1973-ben eljut A vadállatban is van szánalom, és ezzel párhuzamosan első, a börtönökben egyre durvuló, faji alapú villongásokat tárgyaló újságcikke publikálásáig.

Onnantól decens siker, szabadláb, aprócska filmszerepek, Kalifornia-, Államok-, majd világszerte tapintható tisztelet, békés, kórházi ágyban, hajlott korban bekövetkező haláláig pedig további három regény és a már érintett memoár következik, amely sor a halála után még egy nagyepikai művel és egy novellagyűjteménnyel is kibővül. Nem rossz teljesítmény egy ex-fegyenctől, a legkevésbé sem. Esszénk második részében arra fókuszálunk majd rá, hogy akkor vajon miért lehet legalább annyira veszedelmesnek érzékelni a szabadságot, mint a börtönök univerzumát – amint ez A vadállatban is van szánalomból elég világosan kiolvasható.

* 

Jegyzet: 

[1] Fordította: Juhász Viktor. Budapest, Cartaphilus, 2009.