1749_HIR_26_10_13.jpg

Hegyi szél, díszdobozban

Miért érdemelte meg az irodalmi Nobel-díjat Anne Carson minden vitán felül – és hogyhogy mi mégsem ismerjük őt (eléggé)? A múlt csütörtöki bejelentés óta korántsem csupán itthon merült fel sokakban ez a kettős kérdés. László Ferenc hírszemléje.

Az irodalmi Nobel-díjas személyére vonatkozó ünnepélyes stockholmi bejelentést idén is a szokott felhajtás előzte meg és kísérte a világsajtóban és az interneten. Vagyis ezúttal is menetrend szerint komolyan tárgyaltattak a fogadóirodák oddsai (melyek az utolsó egy-két nap során határozottan egyre növekvő esélyt adtak a majdani nyertesnek), és a hagyományoknak megfelelően ebben az évben is végignézhettük, amint Murakami Haruki japán rajongói szomorúan, sőt sírva fogadják a hírt, miszerint kedvencük már megint nem kapta meg a Nobelt. Ahogyan voltaképp az sem számít példátlan újdonságnak, hogy a díjazott személyének szentelt gyors reagálású sajtóanyagok, elemzések, portrék és pályaképek egyik meghatározó témája világszerte a közismertség szerény foka vagy egyenesen a relatív ismeretlenség állapota.

Merthogy Anne Carson is kétség kívül az irodalmi Nobel-díj azon kitüntetettjei közé sorolható, akiket a bejelentést megelőzően nem ismert a széles olvasóközönség – úgy istenigazából. Ennek következtében a Hindusztáni-félszigeten csakúgy magyarázatot kerestek az elmúlt napokban erre a felemás helyzetre, akárcsak a német vagy a francia kultúrkörben. Az utóbbi közegben a Livres Hebdo vonatkozó írása Carson munkásságának egyik franciaországi elemzőjét idézve arra hívja fel a figyelmet, hogy a kanadai szerző művei, úgymond, meglepően nagy intellektuális igényt támasztanak az olvasóval szemben. Részben talán ez lehet a magyarázata annak, hogy még a francia könyvpiacon legsikeresebbnek bizonyuló Carson-kötet, a görög mitológiából lelkedzett és onnan elrugaszkodó Autobiography of Red, pontosabban annak francia fordítása (Autobiographie du rouge) is mindössze csupán háromezer példányban kelt el az eddigiek során. A Le Monde idevágó cikkében külön figyelmet kap az a frappírozó tény, hogy Carsonnak még az a munkája (The Albertine Workout) sem keltett szélesebb körben figyelmet, amelynek pedig kiindulópontját nem más, mint Proust regényfolyama jelentette. A Nobel-díj felhajtó erejében bízva most a L’Arche kiadó az eddig tervezett kétezerről derűlátóan azonmód ötezerre emelte az első Carson-kötet, az 1986-os Eros the Bittersweet novemberben megjelentetendő francia fordításának (Eros doux-amer) példányszámát.

Akad azonban az idei irodalmi Nobel-díj nemzetközi visszhangjában olyan megszólalás is, amely határozottan ironikus, sőt fanyar hangvételű: igaz, jóval kevésbé Carson elvitathatatlanul értékes munkásságát, mint inkább a díj pozicionálásával, vagyis a Svéd Akadémia döntéseinek huzamosan érvényesülni látszó szempontrendszerét célba véve a humor nyilaival. Az amerikai The New Republic felületén ugyanis Alex Shephard és Mark Krotov beszédes című közös cikküket [Anne Carson (Yet Another) Perfect Nobel Literature Laureate; a felcím: Swedish Meatball) a következő felütéssel indították: „Az irodalmi Nobel-díj a világ talán legmerevebb, legönteltebb és – valljuk meg őszintén – leginkább a beavatottaknak szóló kulturális elismerése.” Értelmezésük szerint innen nézve papírformának tekinthető, hogy a tömeges rajongótáborral rendelkező írók (mint Murakami Haruki vagy a politikai kockázatként is problematikus Salman Rushdie) sohasem nyerik (vagy mint a néhai Philip Roth: nyerhették) el ezt az elismerést – szemben a „megkérdőjelezhetetlen és támadhatatlan”, vagyis kockázatmentes, de szigorúan csak kevesek által ismert „ideális díjazottakkal”.

Egy svéd „Nobel-szakértő” nyomában a két amerikai újságíró arra is felhívja a figyelmet, hogy az elmúlt évek döntési mintázata kiszámíthatónak tűnik, s hogy ilyesformán 2027-ben egy európai férfi szerzőre kerül majd a sor. E ponton a cikk félreismerhetetlenül szarkasztikussá válik:

„Jövőre valószínűleg egy európai férfi lesz a nyertes. Gratulálunk, Mircea Cărtărescu! És ami még fontosabb: gratulálunk a rajongóinak – amikor megnyeri a díjat, isten bizony, mind a kettőt meghívjuk egy-egy röviditalra.”

Talán nem blaszfémia idézni azt is, hogy ugyanitt Anne Carson munkásságával, szerzői attitűdjével kapcsolatban ez az ironikus megfogalmazás olvasható:

„Meg nem erősített hírek szerint Carson jelenleg a New Directions kiadóval tárgyal arról, hogy megvalósítható lenne-e egy új prózavers megjelentetése olyan fadobozban, amely valódi, a Hvannadalshnúkur hegyről származó szelet tartalmazna. Ha az ellátási lánc nem akad el, idén télen már a könyvesboltokba is kerülhet a Hvannadalshnúrtúre, 89,99 dolláros fogyasztói áron – bár az ár a Hormuzi-szoros átjárhatóságától függően változhat.”

Ha ez már talán túl sok is a szellemeskedésből, ám azt alkalmasint helyesen ismerte fel a cikkíró páros, hogy Carson vonzereje és aktuális Nobel-potenciálja jórészt az elvitathatatlan egyediségében rejlik:

„Egész alkotói világa különösen alkalmassá teszi Carsont arra, hogy 2026-ban ő kapja meg a díjat. Ez az az év, amikor a mesterséges intelligencia megszilárdította helyét a szellemi életben, és elkezdte […] megfojtani a könyvkiadást. […] Már most nyilvánvaló, hogy a könyvkiadás rendkívül sebezhetőnek bizonyult az AI-jal kapcsolatos csalásokkal, a megtévesztő szerzőkkel és azokkal a nagyvállalati kóklerekkel szemben, akik optimalizálni akarják az irodalmat, miközben minden életet kilúgoznak belőle. Mielőtt javulna a helyzet, még rosszabb lesz. Ez pedig különösen vonzóvá teszi a Carsonhoz hasonló írók műveit. Elképzelhetetlen, hogy Anne Carsont […] a gépek bekebelezzék, vagy hogy bármely művét Hulu-minisorozattá adaptálják.”