Gondolatok a könyvtárban (Ragnar Helgi Ólafsson: Apám könyvtára)
Michel Foucault eltérő helyként, heterotópiaként írja le a könyvtárakat, amelyek különlegessége, hogy a valós időpillanatot felfüggesztve afféle időn kívüli tereket létesítenek. A könyvtár – ami az archiválás rítusán keresztül évszázadok történeteit, hiedelmeit és hagyományait zárja magába – képes a statikusság látszatának köntösét borítani a múló időre, elnyelve az oda bemerészkedők valóságérzetét. Paradox módon néma csend uralkodik benne, az ott felhalmozódott információtenger mégis kielégíthetetlen szomjat ébreszt az olvasóban,
iszonytató belmagassága és a katonás rendben sorakozó könyvek mellett eltörpül az ember, miközben puritánsága ellenére valójában igencsak ingergazdag közegről van szó.
Éppen ezért olyan nehéz csak úgy beugrani egy könyvtárba egy kötetért, céltudatosan végigmenni a sorok között anélkül, hogy a tekintetünk ne akadna meg egy-egy kiugró gerincen vagy sejtelmes címen. Könyvszerető emberek számára ismerős probléma, egyszersmind Ragnar Helgi Ólafsson borítékolható kudarcának egyértelmű magyarázata. Az izlandi szerző vállalása ugyanis nem kevesebb, mint egyetlen hétvége alatt felszámolni halott apjának mintegy négyezer darabos könyvállományát. Hamvába holt kísérlet, amelyet ez a kötet őriz – még egy példánnyal gyarapítva a családi örökséget.
Az Apám könyvtára – ahogyan az alcíme is mutatja – igazi Rekviem, ami egyszerre emlékállítás a szerző elhunyt apjának,
és a nyomtatott kultúra előre megült halotti tora.
Bár maga a kötet is kimondja, hogy „a könyvet nem kell még temetni, nem fenyegeti gyorsreagálású halálosztag (…); eldörrenő lövések és halálsikoly helyett szép csendben leheli majd ki a lelkét”, Ólafsson mégis kiváló érzékkel, már-már disztópiákba illően mutat rá, mi mindent veszít az emberiség a könyvtárak és a vaskos kiadványok formájában testet öltő tudás eltékozlásával.
A könyvszerető édesapa öröksége és kihalófélben lévő könyvkultúra összepárosítása kézenfekvő választásnak tűnik, a párhuzamos megemlékezés gyakorlati megvalósítása mégis akadályokba ütközik, melyet több ponton lehetetlenít el a sajátos narrációs technika és az elbeszélés fragmentáltsága. A szöveg mutat némi aránytalanságot, ami megnehezíti, hogy az apának címzett mementók szervesüljenek, mert végső soron a mű címzettje sokkal inkább az a nemzedék, akiknek fogyasztói magatartása, dinamikusan változó olvasási szokásai meghatározzák majd a könyvtáraink, kiadványaink és a materiális formában őrzött kollektív tudásunk jövőjét. Ilyesformán a cím családi vonatkozása a fel-feltűnő szellemi örökségben összpontosul. Az apa könyvtára azt a foucault-i, már-már mágikus teret jeleníti meg, ami bekebelezi az ott időzőt, így válik egyszerre alfájává és ómegájává Ólafsson prózájának. A mű narratív felépítésében tehát egy asszociatív funkciót tölt be, minden gondolat térbeli és mentális kiindulópontjává válik: ahogy fogynak a könyvek, úgy gyarapodnak az irodalomszociológiáról, a digitalizációról, a kultúra materiális továbbörökítésének jelentőségéről szóló eszmefuttatások. Egy könyvtár rendezgetésének menetéhez híven ezeket az elmélkedéseket válogatott idézetek szakítják meg a polcokon sorakozó izlandi klasszikusokból, mint a Brennu-Njáls saga vagy a Kormáks saga, de feltűnnek sorok az Edda-énekekből, valamint különböző néprajzi-helytörténeti gyűjteményekből, lexikonokból. A felcsapott kötetekből kihulló családi fényképek, könyvjelzőként használt csekkek és képeslapok beszerkesztése pedig a könyvtár felszámolásának vizuális dokumentációjaképp kíséri végig az elbeszélést.
Az apához szóló búcsúetűdök ebben a rövid, ámbár sűrű prózában azért is illeszkednek oly nehezen, mert a személyes veszteségélmény kollektivizálódik azon a ponton, ahol az apát egy személyben tünteti fel annak a generációnak a hangjaként „amelyik még gyűjtötte a könyveket, amelyik inkább pénzt dobott volna a kukába, csak könyvet ne kelljen”, és amelyik „már legalább fél lábbal a sírban van.” A tartalom helyett sokkal inkább az eklektikus szerkesztésmód és a sajátos formanyelv közvetíti a veszteség okozta leírhatatlan hiányt. A töredezettség, a fel-feltűnő emlékképek, az elbeszélés gördülékenységének hiánya, a nem történetszerű felépítés egy gyászoló dadogását, a friss veszteségtapasztalat strukturált verbalizálásának nehézségeit idézi meg.
Jóllehet a montázsszerű kompozíciós megoldás formabontó, a témaválasztás maga mégis lerágott csont, így joggal merül fel a kérdés: miért e lom? Kis túlzással az alexandriai könyvtár leégése óta folyamatos téma ezen intézmények társadalmi szerepe és kulturális jelentősége, arról nem is beszélve, hogy a
gyorsléptékben digitalizálódó világunkban reneszánszukat élik a Gutenberg-galaxis melletti védőbeszédek.
Az Apám könyvtára ebbe a végeláthatatlan sorba áll be – ami miatt azonban mégis kissé kitűnik a gerince ezen a roskadozó polcon, az a könyv földrajzi és kulturális beágyazottsága. Egy szigetország helyzete egészen egyedülálló ebből a szempontból, hiszen nyelvét, hagyományait, mitológiáját és irodalmát tekintve markánsan különbözik a többi európai országtól. Földrajzi korlátaiból fakadóan a kultúraközvetítés gyakorlata évszázadokon át háttérbe szorult, így Ólafsson kijelentése nem túlzó lokálpatriotizmus, amikor azt állítja, hogy amatőr könyvgyűjtők és családi könyvtárak döntik majd el Izland kulturális emlékezetének fennmaradását.
A nyomtatott könyv – és a bennük rejlő szellemi értékek – jövőjét paradox módon nem fenyegeti semmi sem jobban, mint maga a nyomtatott könyv. „Az emberek az utóbbi húsz évben minden valószínűség szerint többet írtak, mint az írásművészet megjelenése óta eltelt évszázadokban összesen.” – írja Ólafsson, ez a kijelentés pedig óhatatlanul maga után vonja a felejtés kérdéskörét. Az információtermelés és -áramlás korábban soha nem látott méreteket öltött, így napjainkban a „mit őrizzünk meg?” helyett sokkal inkább helytálló a „mi mindent felejtsünk el?” kérdésfeltevés, továbbá a könyvpiac és -kiadás folyamatos revíziója is szükségessé válik. A kiadóigazgatóként is működő szerző kánonalakító szerepe ebben megkérdőjelezhetetlen, az Apám könyvtárában mégis közös olvasói (és fogyasztói) felelősségként írja le a tudatos értékválasztás és a disztingválás képességének kialakítását, folyamatos fejlesztését. Ebben a könyvben is éppen erre ad példát, mert ez a filozofikus passzusoktól már-már esszészerű mű egy négyezer példánnyal bíró könyvállományt sűrít magába. Ólafsson úgy számolja fel egy hosszú élet hagyatékát, hogy sajátos gyászfolyamattá alakítva az írást konzerválja azt, s végső soron ez jó mulatság, férfi munka volt!
Ragnar Helgi Ólafsson: Apám könyvtára – Rekviem. Fordította Veress Kata. Budapest, Typotex, 2026. 168 oldal, 3900 forint.