„Engem a tökéletlenség érdekel” (Beszélgetés Colm Tóibínnal)

1749: Először is gratulálok a Budapest Nagydíjhoz! Az köztudott és az átadón is elhangzott, hogy a második regényét itt írta a kilencvenes évek elején, de mikor járt legutóbb Budapesten?

Colm Tóibín: Valamikor hét évvel ezelőtt, év vége felé. Jó hangulat volt, a városban mindenfelé karácsonyi vásárok, voltunk egy nagyon szép Bach-koncerten is, az éttermek libaételekkel voltak teli.

1749: Mindenekelőtt beszéljünk Krasznahorkai Lászlóról! Amikor megalapította a Tuskar Rock Presst, hogy kiadhassa a műveit, sejtette, hogy egy napon Nobel-díjat fog kapni?

CT: Igen, és szerintem ez bárki számára nyilvánvaló volt, aki olvasta. Ez akkoriban történt, amikor angolul megjelent a Háború és háború, illetve Az ellenállás melankóliája. Márcsak utóbbit elolvasva is rájön az ember, hogy a szerzője nagy író. Egy ponton arra kell gondoljon, „rajtam kívül ezt biztos mások is észre fogják venni”. Persze mások addigra már észrevették, Amerikában olvasták őt, voltak, ha nem is rajongói, de követői – akik olvasták azt a könyvet, mind rájöttek, hogy valóban rendkívüli írás, rendkívüli látásmód az övé. Ezért volt egy ilyen sejtésem.

1749: Amikor olyan nagy írókról beszélgetünk, mint Krasznahorkai, Thomas Mann – vagy éppen Ön, akkor akaratlanul is felmerül a kérdés, lehetséges-e tökéletesen írni, létezik-e a tökéletes regény?

CT: Ez remek! Szerintem az különböztet meg minket a mesterséges intelligenciától, hogy sosem fogunk tökéletes könyvet írni. A hibák, az aránytalanságok, a befejezetlenség, a tökéletlenség hozzánk tartozik, attól lesz az írás emberi.

1749: Örülök, hogy szóba hozta az AI-t. Mit gondol az irodalomban, könyvkiadásban, kutatásban való használatáról? Franciaországban épp áll a bál amiatt, hogy felkerült a Goncourt-díj hosszúlistájára a kevéssé ismert haiti-kanadai szerző, Thélyson Orélien könyve, majd plágiummal és mesterséges intelligencia használatával vádolták meg, a jelölését pedig visszavonták – a regény eladásai mégis az egekben.

CT: A Mária testamentuma című regényem mindazokra a kutatásokra épül, amelyek Mária alakját vizsgálják Szent János evangéliumában. A probléma az, hogy én ezeket nem olvastam el. Elkezdtem dolgozni rajta; megnéztem néhány könyvet, tudományos munkát, más írásokat. Az AI ezzel szemben mindent feltérképez, és aztán a kutatás eredményeként előáll valamivel. Az a különbség köztünk, hogy én egyszerűen nem végeztem el mindezt. Engem abban a könyvben a hang megtalálása érdekelt. Ha a mesterséges intelligenciának azt az utasítást adnánk, hogy találjon egy hangot, és végezzen el minden kutatást, nagyon más eredmény születne. Ami figyelemre méltó és kissé sokkoló, hogy időnként nagyon-nagyon jó: megtanulta a nyelvet. Nem tudom, milyen következményei lesznek ennek. Engem azonban, ahogy az előbb mondtam, a tökéletlenség érdekel: a képzeleté, a művészé, aki valamit mindig rosszul csinál. Az AI mindent „jól” csinál – bármit is jelentsen ez. Engem ez a „jól” nem érdekel.

1749: A mesterséges intelligenciával való viszonyon túl melyek a legjobb és legrosszabb tendenciák, amelyek mozgatják az irodalmi életet, könyvpiacot?

CT: A legjobb és a legrosszabb jelenség szerintem ugyanaz: autofikciónak hívják. Valamiért nagy az érdeklődés az iránt, hogy az emberek a saját életükről írjanak, hogy a regény egyfajta önéletrajzzá váljon. Ezt lehet nagyon jól és nagyon rosszul is csinálni. A kiadói világban mintha úgy gondolnák, már vége annak, amikor az ember másokról ír könyvet. Körül-belül három éve Franciaországban jártam a kiadómnál, és azt mondták, hogy a következő évben megjelenő könyveik többsége autofikció lesz. Én pedig arra gondoltam: nahát, mi történt a Bovarynéval?

1749: Térjünk vissza egy kicsit a kutatómunkához! Az előbb említett Mária testamentumával ellentétben a magyarul most megjelent A varázslóhoz több, mint tizenöt évig kutatta Thomas Mann életét és családját. Mikor döntötte el, hogy most már abba kell hagyni, és neki kell fogni írni?

CT: Érdekes kérdés. Ezt kétféleképp lehet csinálni: egyrészt úgy, hogy az ember elvégez minden kutatást, és utána ír. Amivel csak az a baj, hogy mindig szüksége lesz újabb és újabb évekre a kutatáshoz, és a könyv sosem készül el. Mielőtt egyáltalán eszembe jutott volna regénytémaként, már több esszét írtam Thomas Mannról folyóiratoknak, irodalmi magazinoknak – a történetről tehát volt fogalmam. A kérdés az volt, hogyan mesélem el. Mivel Henry Jamesről korábban már írtam regényt (The Master, 2004, magyarul nem jelent meg – a szerk.), ezt is ugyanúgy terveztem először: hogy kiválasztok öt évet, mondjuk 1945 és 1950 között, amikor Thomas Mann hetven-hetvenöt éves, és onnan indulok visszafelé. Csakhogy visszafelé haladva azok a dolgok, amelyeket a múltjából meg kell magyarázni, rendkívül bonyolultak: miért ment hozzá Katia? Milyen volt a családi háttere? Mi történt vele az első világháborúban? Ezek megválaszolásához rengeteg részlet, információ szükséges. Ezért úgy döntöttem, visszatérek a régi rendszerhez, amit kronológiának hívunk (nevet), és időrendben haladok. Így végül menet közben csináltam mindent: írtam, és amikor szükségem volt valamire, utánanéztem. Nem úgy működött, hogy előbb A, aztán B. A legtöbb napon írtam és olvastam egyszerre, teljesen elmerültem a témában. Ami még nagyon inspiráló volt, az az emlékházak meglátogatása. Elmentem a litvániai nidai házhoz, amelyet a Nobel-díj pénzéből vett; ellátogattam a müncheni családi otthonhoz és a bajorországi nyaralóhoz; megnéztem a los angeles-i és a princetoni házait, illetve természetesen a Mannok lübecki kúriáját is. Ez tűnhet a kutatás mellékes részének, mégis ez segített megérteni és megmutatni az atmoszférát.

1749: Sokszor beszélt arról, hogy A varázsló írása közben diagnosztizálták rákkal, és a kezelés mellett igyekezett minél többet, minél gyorsabban írni, hogy be tudja fejezni a könyvet. Megváltoztatta a betegség és a gyógyulás íróként?

CT: Egyáltalán nem. A rák teljes időpocsékolás volt. Elvesztettem hat hónapot, de nem tanultam belőle semmit, azt hiszem. Szerintem vannak, akik fogékonyak a változásra, én pedig nem. Most jelenik meg egy új kisregényem, The Bridge [A híd] címmel, ami tulajdonképpen folytatása a 2006-ban megjelent A Long Winternek [Egy hosszú tél] – tehát húsz év telt el a kettő közt. A párom most olvasta el, és megjegyezte, hogy semmi különbség nincs köztük a stílusban. Én is azt mondom, hogy nincs különbség, akkor sem, ha még húsz évet visszamegyünk az időben. Egyféleképpen írok, és mindig is így írtam.

1749: Ismét egy folytatás? Pedig saját bevallása szerint sem kedveli őket…

CT: És mégis kettőt írtam már. Ez szörnyű! (nevet) Ami azt illeti, nagy szerencsénk, hogy a 19. században Flaubert nem írt folytatást a Bovarynénak, mint ahogy Jane Austen és Henry James sem. Gondoljon bele, milyen képtelenség lenne, ha Tolsztoj folytatta volna az Anna Kareninát azzal, hogyan boldogult Vronszkij meg a többiek! Szóval szerintem a folytatás valójában egy olcsó forma, és talán nem kellene bátorítani.

1749: Azért mégis megkérdezem, lesz-e harmadik része Eilis Lacey történetének? Ha már a Brooklynban megismerhettük fiatal nőként, a Long Islandban pedig anyaként, akkor láthatjuk-e nagymamaként is?

CT: A válasz az, hogy nem tudom. Nincs semmilyen ötletem. Nekem ez nagyon sokáig tart, nem lehet csak úgy...

1749: Eilis és A varázsló kapcsán is szeretnék egy kicsit az anyákról beszélni: a regényei többségében fontos karakterek, de nem a hagyományos, erős matriarcha szerepkörben. Miért tér vissza újra meg újra hozzájuk? 

CT: Íróként az a feladatunk, hogy ne kövessük a kliséket. Vegyük azt, hogy „szerető édesanya” vagy „anyai ösztön”, vegyük ezeket a fogalmakat, és nézzük meg, meg lehet-e fordítani őket! Már a legelső regényemben is két nemzedéknyi anya egyszerűen eltűnik. Csak elmennek. Ez nem önéletrajzi, nem a saját életemből vett példa. Egyszerűen annak a keresése, hogy van-e más mód ennek a történetnek az elmesélésére. Az anyaság bonyolult dolog, mert először elemi szeretetről beszélünk, majd egyfajta elszakadásról, amely kamaszkorban következik be, és ez természetes, de nincs szabály arra, pontosan hogyan kell történnie. Mi van, ha nem megfelelően történik meg? És mi van, ha ez az elemi szeretet nem megfelelően alakul ki? Na ebből lesz regény, mert ezekkel a hibákkal, furcsaságokkal lehet dolgozni. Ha a mellettünk lévő szobából egy nő átjön, és azt mondja: „nem érzek semmit”, abból lehet jó történet. De ha valaki a karjában tartja a kisbabáját, és hatalmas, új, ösztönös érzelmeket él át? Az csodálatos – de nem regény.

1749: A varázslóra visszatérve: a regényben nagy hangsúlyt kap a klasszikus zene, alkotókat, darabokat elemez. Miért?

CT: Az az érdekes, hogy a Henry James-regényemben egyáltalán nincs jelen a zene. Henry Jamest nem érdekelte. Ha elment este otthonról, színházba ment, nem vonósnégyest hallgatni. Mann számára viszont már életének korai szakaszától kezdve rendkívül fontos volt a német klasszikus hagyomány – nemcsak az opera, hanem a kamarazene is –; a zene végig ott van az életműben. Hanno a Buddenbrook-házból csembalózik, A varázshegyben újra meg újra lejátsszák Gounod Faustjából a Katonakórust és a Doktor Faustus is tele van ilyen utalásokkal, Beethoven Missa solemnisével és sok minden mással. Nagyszerű volt ezzel dolgozni, mert a zene nekem is fontos. Van egy író barátom, aki megmutatta a regénye egyik fejezetét. Volt benne egy koncert, ahol valaki zongorán játszotta a Brandenburgi versenyeket. Erre mondtam neki, hogy ezeket Bach kis kamarazenekarra írta, és lehet, hogy létezik zongoraváltozat, de ez nem úgy működik, hogy valaki egyszerűen odaül a zongorához, és eljátssza őket. Ilyesmire Chopin vagy Liszt való. Ő ezt nem tudta. Én viszont azzal dolgoztam, amit ismertem.

1749: A regényben is szóba kerül, hogy Thomas Mann a dolgozószobájában külön könyvespolcon tartotta a saját műveit és azok különböző kiadásait. Ön is gyűjti a saját könyveit, fordításokat, vagy mennek egy dobozban a pincébe?

Válasz: Nem, polcra teszem őket. De annyira rendetlen vagyok, hogy most már tennem kell valamit, mert semmit nem találok. (nevet)

1749: Korábban már szóba került új könyve, a The Bridge, ami kisregény.  Gyakran ír esszéket, elbeszéléseket is. A rövid műfajokat szereti jobban vagy a nagyregényt? A 20. századi nagy amerikai írók, sokat panaszkodtak arra, hogy ontják magukból a novellákat, és emiatt nincs idejük rendesen írni.

CT: A húszas években, sőt egészen a hatvanas-hetvenes évekig, a novellák jövedelmezők voltak. Amerikában rengeteg magazin létezett, amely fizetett értük, így lehetett sorra gyártani őket, ezt tette például Fitzgerald – ma ezt már senki nem csinálja, mert nincs annyi folyóirat, se pénz. Egy regény óriási vállalkozás, mert két, van, hogy három év munka áll az ember előtt, együtt kell élni vele, dolgozni kell rajta. Amikor belefogunk, biztosnak kell lennünk abban, hogy valóban bele akarunk kezdeni. Novellaírás közben néhányszor előfordult velem, hogy éreztem, ez jó lesz, ami segít. De dolgozni mindegyiken kell. Semmi sem könnyű.

1749: Befejezésül játszunk! Közösségi médiás trend most az „ez vagy az” kérdéssor, amiben választania kell két hasonló dolog közül – egy ilyennel készültem. Mehet?

CT: Igen, ez jól hangzik!

1749: New York vagy Los Angeles?

CT: Los Angeles.

1749: Brooklyn vagy a Village?

CT: Brooklyn.

1749: Könyvtár vagy könyvesbolt?

CT: Könyvtár.

1749: Színház vagy mozi?

CT: Mozi.

1749: Booker vagy Nobel?

CT: Passz.

1749: Az őrült húszas vagy a pezsgő hatvanas évek?

CT: Előbbi.

1749: Thomas Mann vagy James Joyce?

CT: Passz.

1749: George Bernard Shaw vagy Samuel Beckett?

CT: Beckett.

1749: Hemingway vagy Fitzgerald?

CT: Hemingway.

1749: Krasznahorkai vagy Auster?

CT: Krasznahorkai.

1749: Tanítás vagy írás?

CT: Írás.

1749: Dublin vagy Belfast?

CT: Dublin.

1749: Ír reggeli vagy angol?

CT: Cornflakes!