Bármit tenni késő? (Cecilie Enger: Egy ​perc csend)

Asta stroke következtében elveszíti az egész felnőtt életében használt nyelvét, az angolt. Gyerekkora nyelve, a norvég megmarad, ám angol diplomata férje nem beszéli a norvégot, így vele nem tud kommunikálni. Mivel Angliában élnek, Asta 

nemcsak a házasságából, de a társadalomból is kiszorul.

A házukban élő fiatal norvég társalkodónő, Ane az egyetlen kapcsolata a külvilággal, akivel betegsége előtt őszinte, közvetlen kapcsolatban állt, most azonban egyre nagyobb dühöt vált ki belőle a vidám – és fiatal önmagára túlságosan is hasonlító – lány. Ráadásul a betegség és a gyerekkori nyelv újbóli használata rég elfeledett emlékeket hoz felszínre.

Ahogy végigtekint az életén, döntésein, azok a következményein, vele utazik az olvasó. A történet kronologikusan halad végig Asta életének utolsó hónapjain, miközben elméjének ritmusát az életútjából hullócsillagként felragyogó, majd a jelenhez visszazuhanó történetek tárják elénk. Ezeket Asta írásban rögzíti, erről azonban nem szól senkinek, tehát az önkifejezést is csend övezi – mint annyi minden mást. Csend ül szüleivel való kapcsolatán: már gyerekkorában is ez volt az ellenállás és a fájdalom kifejezésének eszköze. Egy sorsfordító családi esemény után több mint fél évig nem szólt hozzájuk, és csak egy újabb erőteljes esemény ereje tudta megtörni a hallgatását. Az érzések maguk azonban sosem váltak szavakká.

Házasságában szintén csend uralkodik, de nem csak most, beszédképtelensége okán: Asta már kapcsolatuk hajnalán is hazugsággal hívta fel magára a Thomas, a férje figyelmét, melyet az együtt leélt évtizedek alatt sem vallott meg neki. Csak Ane felszabadító jelenléte és merész kérdései tudják megtörni a férj és a feleség közti hallgatást. A házaspárnak nem született gyermeke, férje pedig csak most, harminc évvel azután, hogy letettek a gyermekvállalásról, árulja el, mi volt ennek az oka. Thomas és Asta sosem tudtak beszélgetni – a stroke után pedig már esélyük sem nyílhat rá.

Asta élete a gyereknevelés helyett arról szólt, hogy országról országra, állásról állásra követte a férjét, talán azért, hogy elkerülje a kérdést, mit is szeretne igazán. Most, a betegség és a magány árnyékában nem maradt más számára, mint a számvetés. 

És a mérleg kegyetlen.

Egy ideig részmunkaidős tanárként dolgozott – de leginkább nem dolgozott, hiszen diplomatafeleségként nagykövetségi eseményekre és protokolláris rendezvényekre kellett járnia. Írni akart, de sosem tette. Egyetlen novellája jelent meg, amely, bár nagy sikert aratott, élete legnagyobb szégyenfoltjára, a legkedvesebb tanára és mentora ellen elkövetett szégyenteljes árulására emlékeztette; az egyetlen élethelyzetre, amikor csendben kellett volna maradnia, de nem tette.

Asta ugyanakkor nemcsak saját nyelvébe, de fizikailag is bezárkózik. Könyvespolcok segítségével egy szobán belüli szobát épít fel magának a nappali közepén, oda menekül, ott ír. Onnan nézi a körülötte de nélküle zajló életet: azt, hogyan került Ane és Thomas egyre közelebb egymáshoz az ő halványodó jelenlétében. Ebben a kapcsolatban egy sosemvolt apa éli meg szeretetét sosemvolt lánya irányába és fordítva. Őszinte érzelmi megnyilatkozásaik Asta számára árulással érnek fel: a gyengédség és összetartozás olyan gesztusai bontakoznak ki a szeme előtt, amelyek számára nem adattak meg sem a gyerekkorában, sem a Thomassal közös életében. Most pedig már késő bármit tenni.

Asta belső monológjának fő cselekményszálai a felszínre kerülnek, majd elenyésznek a semmibe. Ennek éppúgy oka lehet az elme ritmusának tükrözése (a csapongó gondolatmenet utánzása nem enged teret az egyes jelenetek mélyebb, részletesebb kifejtésnek), mint a betegség: Asta több helyen is reflektál rá belső monológjában, mennyire el van zárva az érzéseitől a stroke óta, és mennyire nem érez semmit olyan helyzetekben, ahol tudja, hogy éreznie kéne valamit. Azonban 

a legtöbb jelenet esetében, még azoknál is, amelyek fontos és jól kimunkált csomópontjai lehetnének a történetnek, nem csak Astában, bennem sem történik semmi.

A történetek mondanivalóra épített díszletek maradnak. Megkapóak, akárcsak egy-egy érdekesebb kirakat: séta (olvasás) közben megállunk egy pillanatra, hogy megcsodáljuk a kivilágított, szépen rendezett jelenetet, ám az élmény jobbára nem tart magánál. Kivételt képez talán a két legnagyobb súllyal bíró esemény: a lovasbaleset és a kedvenc tanárnővel szembeni méltatlan viselkedés története. Ezek jól működő, erős atmoszférával bíró szakaszok, amik a könyv olvasása után is kísér(te)nek. Szívesen olvastam volna több ilyet, és Enger meg is teremti ezek lehetőségét – akár abban a jelenetben, ahol Asta féltestvérével, Nilsszel ül a bolt mögött, akár abban, amikor Asta meglátja férjét a parkban egy padon –, de kevés helyen tud vele élni.

A személyes élettörténetek mellett a 2020-as évek Európájának meghatározó momentumai is felbukkannak a regényben: a Covid-járvány, az ukrán háború, a bevándorlók kérdése – de nem könnyű meglátni, mi a szerepük ebben a történetben. Ha kontextusteremtés, az aktualizálás, akkor nem igazán sikerült. Legfeljebb az ukrán bevándorlók befogadásának lehet jelentőséget tulajdonítani, hiszen ez mozdítja ki Anét Asta és Thomas házából, a lány emiatt kezd el állásokat nézni a Vöröskeresztnél. De a Covid emlegetése teljesen céltalan: nem bír valós téttel vagy hozzáadott értékkel a történet szempontjából. 

Talán sűrűbbek, erősebbek volnának a visszaemlékezés fejezetei is, ha nem hígítaná fel őket a jelen lényegtelen elemekkel teli taglalása a rövid, 188 oldalas regény során.

Ennek ellenére az időskori eseményeknek határozottan fontos szerep jut a narratívában – csak nem a társadalmi-szociológiai vetületében, hanem az egyéni élet szintjén. A könyv erénye, hogy megmutatja, minden élethelyzetben van lehetőségünk kapcsolódni, ha mással nem, hát magunkkal. A iskolás Asta lovasbalesete nyomán fedezi fel először az olvasásban és írásban rejlő erőt, melyet aztán észrevétlenül elveszít az évtizedek alatt – míg időskorában a betegség és a hallgatás vissza nem hozza számára ezt az ajándékot. Ha fizikai síkon nincs mit tenni, az alkotás lehetősége még mindig elérhető.

Cecilie Enger: Egy ​perc csend. Fordította Petrikovics Edit. Budapest, Typotex, 2025. 188 oldal, 4200 forint