Azt csiripelik
A könyves világ jelenkorát kétségkívül számos jelenség fenyegeti (legfőként persze a mesterséges intelligencia veszélyforrás-bokra), ám szerencsénkre azért akad néhány egyértelműen és üdítően pozitív fejlemény is. Kiváltképp ilyen a műfordítások iránti kereslet látványos felfutása,
E megizmosodott trend értelemszerűen nemcsak spontán döntések és pontszerű választások eredője, hiszen jócskán jut szerep itt kultúrpolitikai elhatározásoknak, közelebbről műfordítói programok támogatásának is. Most hétfőn például a Publishing Scotland nevű közhasznú szervezet jelentett be, immár évtizedes gyakorlat jegyében, tizenhárom olyan győztes műfordítói pályázatot, amely ilyesformán a skót szerzők (az egyébiránt angol nyelven alkotó skót szerzők) nemzetközi ismertségét öregbíti majd. Douglas Stuart regénye, a Booker-shortlistre is felkerült és – ki tudja? – a jövő héten talán a díjat is elnyerő John of John cseh nyelven fog megjelenni, akárcsak Jean Findlay igencsak Prágába illő történelmi regénye, a harmincéves háború kezdetét megidéző és a „téli királynét”, Stuart Erzsébetet középpontba állító The Bohemian Queen. Más művek spanyol, olasz, francia, német és arab nyelvre lesznek átültetve, de a szervezet támogat macedón, szingaléz és galíciai fordítást is. Az utóbbi ibér idiómára éppenséggel Maggie O’Farrell világhódító Hamnetjét fogja majd áttenni a megítélt támogatás révén egy avatott szakember.
*
A nyelvközi és interkulturális kapcsolatok erősítésének fontosságát negatív módon igazolhatja az a sajnálatos tény, hogy a Francia Akadémia regény-nagydíját a múlt héten elnyerő Sébastien Lapaque munkásságát nemigen ismerheti a magyar olvasó, hiszen ez idáig egyetlen könyve sem jelent meg nálunk.
A régimódiságát felvállaló alkotásnak már a címe is a múlt kultúrkincsei felé mutat, hiszen a madarak énekét, madárcsicsergést jelentő szavak Jean-Philippe Rameau méltán nevezetes billentyűs darabját idézik a kellően tájékozott gall olvasó elé. A madaraknak persze magában a regényben is érdemi szerep jut, hiszen a Noé nevű főszereplő az Isten szárnyas teremtményei iránt különös előszeretetet tanúsító Assisi Szent Ferenc nyomdokain halad a teremtett világ felfedezésének és önmaga megismerésének útján.
A díj kapcsán a Le Figaro portrécikke most felvázolja számunkra a termékeny író-esszéista témáinak, földrajzi, kulturális és történeti vonzalmainak imponáló szerteágazásait. A szinte második hazájának számító Brazília, Georges Bernanos és Stefan Zweig (Renaudot-díjat termő találkozásuk az Échec et mat au paradis című karcsú esszékötet lapjain), Rabelais és Pascal, Pasolini és Aquinói Szent Tamás. S ugyanitt egyetértőleg idézi a cikk szerzője a lap irodalmi mellékletében korábban Lapaque-ról adott jellemzést, mely szerint:
„Olyan írót fedezhetünk fel benne, aki rendkívüli érzékenységgel és rendkívüli ügyességgel rendelkezik – vagyis teljes értékű regényíró, ahogyan egy sportolóról is elmondhatjuk, hogy teljes értékű atléta. Nála ugyanis az intuíció és a mesterségbeli tudás tökéletes összhangban működik. S ahogyan egy előadóművészről is elmondhatjuk, hogy egyszerre képes megérinteni a szívünket és a képzeletünket, miközben virtuóz módon játszik érzelmeink teljes skáláján: a gyengédségtől a rémületig, a melankóliától a csodálatig, az örömtől a szánalomig.”
*
Végezetül egy operai hír Amerika keleti partjáról, amely azonban a leghatározottabban irodalmi érdekű. Még október 19-én a New York-i Metropolitan Operában sor került ugyanis Missy Mazzoli Lincoln in the Bardo című operájának világpremierjére. Márpedig az ott egészen november közepéig műsoron szereplő darab George Saunders azonos című regényéből, a magyarul is olvasható Lincoln és a bardóból lelkedzett.
Merthogy Saunders könyvét rendre ott láthattuk az HBO-s kultsorozat, a Kenderfutár főhősének kezében, s tudhatólag már készül a regény hollywoodi filmváltozata Tom Hanks-szel a fiát gyászoló és szellemektől kísértett-megszállt-megváltott Abraham Lincoln szerepében. A MET-ben most a nagyszerű svéd bariton, Peter Mattei énekli a legnagyobb amerikai elnök szólamát, s az ő erőteljes alakítását éppúgy dicsérik a kritikai beszámolók, akárcsak a lenyűgöző kontratenor, Anthony Roth Costanzo hátborzongató szereplését, s éppen nem mellesleg a Kékszakállúból is ihletést merítő zeneszerzőnő teljesítményét. Igaz, a librettóval kapcsolatban viszont már erősen megoszlanak a vélemények.