Áll a sziklán (David Grossmann: Csak játszik velem az élet)

Nagyjából ezek a kulcspontok David Grossmann regényéhez: három generáció bonyolultan összefonódó titkai és felismerései egy családon belül. Ígéretes konstelláció, teli vibráló feszültséggel, múltkereséssel, vádakkal, bűntudattal és feloldozással; egy kelet-európai család történelemfeldolgozási kísérlete egy új, választott hazában, távol a múlt emlékeitől.

David Grossmann izraeli regényíró hazájában szinte indulása óta, de az utóbbi években a nemzetközi irodalmi színtéren is sorra nyeri a díjakat. Regényeiben az arab–izraeli konfliktusról, a huszonegyedik századi háborúkról és az izraeli békés mindennapok aknamezőiről ad árnyalt, erős emóciókat kiváltó jelentést. A Csak játszik velem az élet azonban kevéssé kötődik Izraelhez, holott a cselekmény jelentős része fizikai értelemben ott játszódik. A szereplők mintha nem a saját közvetlen közegükben mozognának, hanem a múltfeldolgozás folyamatos jelen idejében.

A család központi figurája a cselekmény idejében éppen kilencvenéves nagymama: az ő története úgy mozgatja a többiekét, mint egy tornádót a közepén gomolygó légörvény. Vera egy szerbiai magyar zsidó nagypolgári család lányaként a negyvenes évek elején beleszeret egy nincstelen szerb férfiba, és a háború végén lányuk születik, akinek orosz nevet adnak: Nina. Sem a zsidó származás, sem a partizánmunka, sem a háború utáni új világ nem áll kettejük közé. Milos magas rangú katonatisztként a legfelső politikai körökhöz tartozik – amíg egy nap el nem jönnek érte. Innentől Vera a börtönben öngyilkossá lett férfi tovább élő lelkiismerete lesz. 1951-ben kerül arra a bizonyos adriai szigetre, a Sztálin ellen forduló Tito „átnevelő táborába”. Három év kényszermunka után kiszabadul, lányával együtt Izraelbe emigrál, feleségül megy egy özvegyemberhez, és neveli annak fiát, Rafaelt. A két fiatal, Nina és Rafael szerelme megismételni látszik azt a szoros kapcsot, ami Vera és Milos között volt: első látásra örökre szól. Nina azonban nyílt sebként hurcolja magában annak a három évnek az iszonyatát, amikor apja és anyja egyszerre tűnt el az életéből, és ő nem tudott megbirkózni a veszteséggel. A következő nemzedék képviselője, a Nina és Rafael szerelméből született Gili anya nélkül nő föl, egyedül kell kitapogatnia a nőiség, a szexualitás, a párkapcsolat útvesztőit. Ő a beszélő, az ő hangján követjük végig a történetet, és ez a hang hol fölerősödik, hol elhalkul, aszerint, hogy Gili milyen mélységben képes azonosulni az apja, anyja és nagyanyja életét formáló tapasztalatokkal.

A regény legnagyobb bravúrja ez a hullámzás a valóságosan kimondott, megélt helyzetek és a belső történések között. Részben belülről, Gilin keresztül bomlik ki a múlt, részben pedig a Rafael és Gili által filmen rögzített vallomásokból. Szinte természetes, hogy az örvény végül elviszi a szereplőket a szigetre, ahol Vera – és ezzel a lánya – élete kettétört, és újra végigjárják a fájdalom stációit. Itt egy hirtelen nézőpontváltás következik, a családi narratívák eltűnnek, és Vera akkori tudatállapotába kerülünk: ezen keresztül mintegy a pokolból szóló helyszíni tudósításként érzékeljük a történteket. A testi-lelki megpróbáltatások az elviselhetetlenség határán táncolnak. Ehhez képest a regényt záró megbékélés, a három nő összekapaszkodása a tenger fölötti sziklán nem elég meggyőző. A feloldódás ugyan megtörténik, de az olvasó pontosan érzékeli, hogy a múlt mindig jelen marad.

Grossmann valós anyagból merítette a regény anyagát: Verát a Csáktornyán született Kelemen Éváról mintázta, aki Eva Panić Nahir néven lett ismert. Döbbenetes életútját először Danilo Kiš tárta fel, 1989-ben Aleksandar Mandić rendezővel forgatott róla dokumentumfilmet. 2002-ben Avner Faingulernt izraeli rendező csinált egy újabb filmet az asszonyról, az ő kezdeményezésére utazott a család a Goli otok nevű egykori fegyencszigetre – Grossmann regényének utolsó fejezete ezt az eseményt dolgozza fel. De a regényben itt a záró pont, a mindent rögzítő kamerát Nina a tengerbe dobja, szimbolikusan lezárva az emlékezést. Az igazságot nem a filmtekercs hordozza, nem a látható gesztusok és kimondott szavak.

David Grossmann: Csak játszik velem az élet. Fordította Rajki András. Budapest, Scolar, 2020.