„A politika nélküli irodalomról szóló beszélgetések továbbra is elérhetetlen célnak tűnnek az ukrán irodalom kapcsán” (Beszélgetés Natalka Sznyadankóval)

1749: Ukrán szerző vagy, ukránul írod a műveidet, ugyanakkor jelenleg Németországban élsz, könyveid hatalmas sikert aratnak a német piacon, a Budapestre is a német nyelvű delegáció tagjaként érkeztél a Könyvfesztiválra. Ezt a helyzetet a kényszer szülte, a háború elején hagytad el Lvivet. Hol vagy most otthon?

Natalka Sznyadanko: Számomra az otthon inkább közeg, mint földrajzi helyszín. Az a tér, ahol megértenek, ahol jól érzem magam. A világ minden táján élnek barátaim, de ez nem akadálya sem a kapcsolattartásnak, sem annak, hogy rokonságra leljünk abban, ahogyan a világról gondolkodunk. Itt, Budapesten is összefutottam egy régi ismerősömmel, egy bolgár származású íróval, aki már hosszú évek óta Bécsben él. Sok évvel ezelőtt, a Berlini Nemzetközi Irodalmi Fesztiválon találkoztunk, amelyet akkoriban Odesszában rendeztek meg. Budapest előtt Bécsben botlottunk egymásba. Mivel a szakmai kapcsolataim nagy része ilyen vagy ehhez hasonló, a szakmai életemet nem változtatta meg jelentősen, hogy az ukrajnai háború idején külföldre kerültem. A magánéletemben viszont minden megváltozott: elveszítettem az otthonomat, a korábbi életemet, a munkahelyemet. A gyermekeim azóta felnőttek és önálló életet kezdtek, az apjuk, aki előtte programozó volt, most az Ukrán Fegyveres Erők tisztje. Mindeközben továbbra is írok, folytatom a kulturális diplomáciai tevékenységet. Igyekszem felhívni a világ figyelmét az Ukrajnában zajló tragédiára, illetve olyan kulturális projektek lehetőségét keresem, amelyek által láthatóbbá tehető az ukrán kultúra. Az otthon számomra egy olyan emberekkel megtöltött mentális tér, akikkel közös értékeken osztozunk.

1749: Nem csak írsz, de fordítasz is, osztrák, német valamint lengyel szerzőket. Változott-e a nyelvekhez való viszonyod az emigráció évei alatt?

NSz: Nem hiszem, hogy az „emigráció” szó megfelelő az én helyzetemre. Ez a fogalom az én elképzelésem szerint azokra vonatkozik, akiket saját országuk totalitárius rendszere kényszerít távozásra, és lehetetlenné, sőt, veszélyessé teszi számukra a hazatérést. Az én esetem más. Oroszország, azaz egy külső agresszor kényszerített arra, hogy otthagyjam az országomat, nem az ukrán hatóságok. Ha úgy döntenék, hogy hazatérek, nem fenyegetne letartóztatás. Szabadon utazhatok Ukrajnába, az ott rám leselkedő veszélyek nem nagyobbak vagy kisebbek azokénál, akik maradtak. A könyveimet továbbra is ukrán kiadók jelentetik meg. Vagyis nem élek emigrációban. Egyszerűen a következő projektemen dolgozom.

1749: Amit doktori képzés keretében teszel a Lipcsei Egyetemen.

NSz: Így van, Ukrajna egyik legismertebb klasszikus női írójáról, Olha Kobiljanszkáról írom az első német nyelvű doktori disszertációt. Kobiljanszka maga is Bukovina német nyelvű közegében nőtt fel, amely akkor az Osztrák–Magyar Monarchia egyik tartománya volt. Emellett német hallgatóknak tanítok ukrán irodalmat. A többnyelvű környezetben való folyamatos jelenlét természetesen kihívást jelent. Ráadásul most többnyire tudományos német nyelven dolgozom, amely gyakorlatilag egy újabb idegen nyelv, folyamatosan tanulom.

1749: Van időd mindemellett fordítani?

NSz: Ukránra nagyon keveset fordítok, műfordításra sajnos nincs időm. Ugyanakkor továbbra is figyelemmel kísérem a kollégáim munkásságát, könyveket ajánlok a kiadóknak, keresem az ukránról németre történő fordítás lehetőségeit. Néhány kollégám, Claudia Dathe, az ukrán irodalom német fordítója, valamint a Bécsben élő ukrán író, Tanja Maljartschuk jelenleg Kobiljanszka A hercegnő (Cárivna) című regényének német fordításán dolgozik. A fordítást Kati Brunner készíti, aki maga is hosszú évek óta kutatja Kobiljanszka életművét. A regény az én doktori disszertációmnak is tárgya. Egy árva lány történetét meséli el, aki házasság helyett az írást választja. A történet a 19. században játszódik, így egy ilyen döntéshez akkoriban rendkívüli bátorságra volt szükség. A könyv megjelenése jelentős esemény, hiszen mindannyian tudjuk, milyen nehéz elérni, hogy az egyik irodalom klasszikus művei egy másik nyelven is hozzáférhetővé váljanak. Nagy örömömre én írhattam a kötet előszavát, és nagyon várom, hogy fogadják a könyvet a mai olvasók.

1749: A műveidet eddig tizenegy nyelvre fordították le, köztük angolra, németre, lengyelre, spanyolra és most már két alkalommal magyarra is. Mondanak-e neked újat a fordítások a saját szövegedről? A nemrég magyarul megjelent, A főherceg selyempongyolája című regényedben ez a ruhadarab például egészen eltérő hangsúlyt kap az ukrán, a német és a magyar nyelvű verziókban.

NSz: A magyar fordítások kivételesek számomra, hiszen nem ismerem a nyelvet, így egyáltalán nem tudom megítélni a fordítás minőségét, illetve nem tudok segíteni sem a fordítónak, sem a szerkesztőnek. Csak akkor döbbentem rá, milyen szerencsés vagyok, amikor láttam, milyen gondosan és professzionálisan készítik elő a könyvet a megjelenésre. Egészen más tapasztalat, amikor lengyelre, németre vagy angolra fordítják a műveimet. Ilyenkor szembe kell néznem a nehezebben érthető vagy fordítható szövegrészekkel, és újra kell gondolnom a saját megfogalmazásaimat. Tavaly fordítói szemináriumot tartottam az egyetemen, amire lengyelül, csehül, ukránul és oroszul tudó hallgatók jelentkeztek. Sokáig töprengtem azon, hogyan lehetne ennyi nyelvet egy szeminárium keretében összekapcsolni. Végül úgy döntöttem, hogy az egyik könyvem különböző nyelvű fordításait – a mű magyarul is megjelent Szenvedélygyűjtemény címen – használom fel, és a hallgatókkal együtt elemzem a szövegben alkalmazott fordítói stratégiákat, ami végül számomra is rendkívül tanulságos tapasztalat volt.

1749: Habsburg Vilmos, a főszereplőd folyamatosan ellenáll. A tetovált, biszexuális Habsburgnak Párizsból egy hatalmas botrány miatt kell menekülnie, majd politikai öngyilkosságot követ el a meggyőződése nevében. A szovjet érában a feketepiac királya lesz. Erre a működésmódra rímel rá a magyar címben a selyempongyola. A könyv eredeti címe viszont mintha inkább a rendezettségre, szabályszerűségre helyezné a hangsúlyt (Vilmos főherceg szépírásfüzete). Miként erre esett erre a motívumra a választásod?

NSz: Gyerekkoromban az általános iskolásoknak kötelező volt szépírást tanulniuk. Az elképzelés szerint a gondosan megformált, szabályos betűk fegyelmezettebbé teszik az embert, és segítenek rendszerezni a gondolkodását. Én sosem szerettem ezt a gyakorlatot, és soha nem is tanultam meg így írni – a szövegeimet is gépelem. Az első írásaim még a számítógép előtti korszakban születtek, s a kézirat gondolatától azóta is rémálmaim vannak: mielőtt befejeztem volna egy kézzel írt mondatot, már tudtam, hogy az egészet át kell alakítanom. Egyszerűen nem nekem való, hogy lassan, módszeresen, mondatról mondatra fogalmazzak. A gondolataim utolérik, megelőzik egymást, vitatkoznak egymással – ez a típusú alkotói folyamat nagyon távol áll a szépírásgyakorlatok steril, kiszámítható világától. A regényem számos szereplőjére ugyanez igaz. Az ő esetükben a szépírás gyakorlása metafora: egyfelől rendre, türelemre és gondosságra tanít, másfelől viszont valóságos kín azok számára, akik másképp gondolkodnak, és kaotikusabb, nyugtalanabb természetűek. Bizonyos értelemben ez annak a kettősségnek a metaforája, ahogyan a nevelés és az oktatás formálja az embert, az egyént.

1749: Habsburg Vilmost a történelemkönyvek szerint 1948-ban, egy kijevi börtönben érte a halál. Nálad a főherceg túléli a fogságot, és álnéven, csempészként él tovább a szovjet blokkban. Az ukránokért és Ukrajnáért rajongó főherceg idealizált kollektív hősként jelenik meg, akinek pozíciója nyomán egyrészt hatalmában áll lépéseket tenni a szeretett országért, másrészt ebben a pozícióban releváns rálátása van a nemzetközi (lengyel, osztrák, orosz) viszonyokra, így sok vezetőt és országot megismerünk a könyv során. Hívhatjuk-e eurofikciónak ezt a sok nemzeten átívelő kitalált történetet, vagy ennél tényszerűbb, történelmi hűséggel bír a szöveged?

NSz: Ez a regény fele-fele arányban épül történelmi tényekre és fikcióra, és ez egyáltalán nem véletlen. Egyrészt szerettem volna figyelmet irányítani egy kevéssé ismert ország, régió történelmére, másrészt olyan családtörténetet szerettem volna írni, amelyben nem a hiányok – kivégzések, deportálások vagy az Orosz, illetve a Szovjet Birodalom által végrehajtott más pusztító intézkedések – dominálnak. A valóságban lehetetlen ilyen családtörténetet rekonstruálni, hiszen az ukránok minden nemzedéke megtapasztalta az elnyomás és a megtorlás valamilyen formáját. Legalább papíron szerettem volna létrehozni egy ettől eltérő történetet.

1749: Az 1848-tól 2009-ig zajló események mozaikosan követik egymást a fejezetek során. Mintha egy harmonika redői közé lennének egymásra rétegezve a generációk, és az olvasás során a szereplők közti összefüggéseket és a történéseket egyaránt ki kellene hajtogatni, hogy végül a helyükre kerüljenek. Miért adtál ilyen kemény munkát az olvasóknak?

NSz: Úgy hiszem, a történelmi fikció ebben a formában könnyebben befogadható, mint a hagyományos elbeszélésmódban. Hiszen az elménk sem lineárisan működik. Az emlékeket és az érzelmeket látszólag kaotikus módon idézzük fel, véletlenszerű asszociációk, zenék, illatok és ízek hatására. Nagyjából így érdemes olvasni ezt a regényt is: különböző emberi sorsok eseményeiből összeálló kollázsként, a huszadik századi ukrán történelem tragikumával terhelt palimpszesztjeként.

1749: A szerkezet által lapozgatós játékká válhat a regény, s te magad is rengetegszer élsz a humor eszközével a szövegben. Mit jelent számodra a humor? Mennyire tekinted egyfajta túlélési stratégiának, amellyel a 20. századi kelet-európai történelem abszurditása, a tragédiák és a diktatúrák elviselhetővé, kibeszélhetővé és egyáltalán megírhatóvá válnak?

NSz: A történelmet humoron keresztül szemlélni, a tragédiáira pedig iróniával tekinteni valóban olyan hozzáállás, amely nagyon közel áll hozzám. Azt hiszem, a világunknak ezen a részén egyszerűen lehetetlen humorérzék és irónia nélkül túlélni. Akkoriban sem lehetett másként, és úgy tűnik, most ismét sötét időket élünk, amelyek egyre sötétebbé válnak.

1749: Kiemelt figyelmet fordítasz a női karakterekre. Az egyik fontos kérdés, amit tematizálsz, a nő életének saját jogán és vágyai szerint való élésének lehetősége, engedélye. Rögtön a felütésben, 1907-ben Bronyiszlava elhagyta férjét „csupán” azért, mert család helyett utazásra, kalandra, szerelemre és orgazmusra vágyik. Hogyan illeszhető a nők láthatóvá tétele a patriarchális, háborúkkal terhelt kelet-európai hagyományba?

NSz: Néha úgy érzem, hogy ez a feladat a civilizáció prioritási listájának legvégén van. Hogy mindig lesznek, akik szerint a nők emancipációjának és más marginalizált társadalmi csoportok egyenjogúságának kivívása éppen nem időszerű. Akik szerint a technológiai fejlődés, a háborúk diadala fontosabb. Ez a szemlélet nemhogy nem segít, de mellékhatásaival a patriarchátus elleni küzdelem olyan szakaszába taszít vissza minket, amelyről már azt hittük, rég magunk mögött hagytuk. Ezek láttán a kétségbeesés és a reménytelenség határára érek. Aztán ezek a pillanatok elmúlnak, és rájövök, hogy nincs más út, csak az apró lépéseké. Még akkor is, ha egyet lépünk előre, kettőt hátra. De azért vannak kisebb győzelmek. Hiszem, hogy az irodalomban megjelenő pozitív, nem mérgező minták idővel hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a társadalomban is hasonló szemlélet alakuljon ki. Örülök minden apró építőkőnek, amellyel hozzájárulhatok a női irodalmi önkifejezés közös hagyományához.

1749: Halina, az unoka már a modern Ukrajnában keresi az identitását. Neki egyszerre kell feldolgoznia a szovjet örökséget és felépítenie egy teljesen új önazonosságot a gazdasági és mentális-társadalmi romokon, amit az hagyott maga után. Ez Magyarországon sem ismeretlen jelenség. Mintha minden generációnak újra kellene kezdenie ezt a munkát azáltal, hogy az előző generációk történeteit, kiváltképp a nőkéit, hallgatás övezi. Mintha te ennek a megtörésén dolgoznál. Volt-e, van-e ilyen célod?

NSz: A hallgatást kezdetben a társadalmi konvenciók kényszerítik a nőkre. Idővel azonban természetessé kezd válni, mintha saját vágyuk és saját döntésük volna. Mindig is fontos volt számomra, hogy megmutassam egy másfajta létezés lehetőségét: az aktív, önálló életét, amelyhez nincs szükség a férfiak engedélyére vagy megerősítésére. Ez a regény mindenekelőtt arról szól, hogyan élik meg a nők azokat az eseményeket, amelyek hagyományosan a férfiak felségterületének számítanak: a történelmi fordulópontokat, a háborúkat, a határok és a politikai rendszerek változásait, amelyek során rendszerint a hallgatag, türelmes áldozat szerepét osztották rájuk. Azt akartam megmutatni, miként lehet ezen körülmények között létezni, önmagunkat kifejezni.

1749: A regényben Halina, az unoka az első, aki erre reflektál, aki felismeri a generációs vakságát. Rájön, nem tud mást a nagymamájáról, mint amit a saját perspektívája megenged, azaz hogy Szofija az ő nagymamája, és a lehető legtermészetesebb, hogy az élete oda vezetett, hogy lánya majd unokája született, így létrejöhetett Halina maga. Szerinted megtörhető-e ez a hallgatás? Látsz-e ebben változást a generációk során?

NSz: Persze, hogy látok. Nemcsak lehetséges megtörni ezt a folytonos hallgatást, hanem úgy látom, hogy a folyamat már régóta tart, és az irodalomban minden újabb női nemzedék egy lépéssel tovább jut ezen az úton, mint az előző. A nők hallgatása, a nők dühe, a női tapasztalatok megírása a környezetük nőgyűlölő ítéleteivel mit sem törődve – mindezek már régóta az irodalmi élet szerves részét képezik. Kelet-Európában ezek a változások valamivel lassabban mennek végbe, de azért itt is zajlanak és érezhetőek.

1749: A nők a regényben nem csak a háttérben mozognak, nem díszletek, kiegészítők, hanem hús-vér emberek saját akarattal, vágyakkal, küzdelmekkel. Nem olvadnak be, hanem cselekednek és saját terük nyílik a figyelem nyomán, amit tőled, az írótól kapnak. Ez valahol számomra a feminizmus: láthatónak lenni, saját jogon létezni és magunk akarata szerint cselekedni. Téged a kortárs ukrán feminista irodalomírás egyik legfontosabb hangjaként tartanak számon. Neked mit jelent ez a terhelt és sokszor megosztó kifejezés: feminizmus?

NSz: Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely számára ez a szó sokáig pejoratív jelentésű maradt. Még ma is jó néhány ukrán férfi, köztük írók is, úgy tekintenek a feministákra, mint szexuálisan frusztrált, a magánéletükben sikertelen nőkre, akik ezért mindenféle ostobasággal foglalkoznak. És sok olyan nő is van, aki szerint a feministák azon aggódnak, hogy le kell-e borotválniuk a lábukat, ahelyett, hogy valóban fontos kérdésekkel foglalkoznának. Így aztán gyakran kellett vitába szállnom a nemek közötti egyenlőséget érintő kérdésekben, már akkor is, amikor magát a feminizmus kifejezést még nem használták Ukrajnában. Ezek a viták a legalapvetőbb dolgokról szóltak: a nők önmegvalósításhoz való jogáról, a családi feladatok méltányos megosztásáról, a környezetük érzelmi támogatásáról, az anyagi függetlenségről és így tovább. Mindez ma talán magától értetődőnek tűnik, de ha közelebbről megnézzük a valóságot, azt látjuk, hogy korántsem minden nőnek sikerül akár csak néhányat is megvalósítania ezek közül. Ma már könnyebb úgy beszélni a feminizmusról, hogy ne kizárólag elutasító reakcióval találkozzunk, de még nagyon messze vagyunk attól, hogy a mindennapi élet természetes részévé váljon.

1749: A regényben a legtöbb női szereplő művész a maga területén: Szofija híres varrónő, többen fantasztikus szakácsok, Halina pedig kiemelkedően rajzol. Erős párhuzamot látok ezen a ponton a regény és a doktori kutatásod témája között: az egyetemen az ukrán feminista ikon, Olha Kobiljanszka életművével és annak német irodalmi kapcsolataival foglalkozol, aki 20. század első felében szintén a női önkifejezés mintáit kereste. Hogyan függ össze nálad ez a két terület: alkotás és kutatás? Milyen a személyes viszonyod Kobiljanszkával?

NSz: Kobiljanszka azért is érdekel, mert az elsők között volt Ukrajnában, aki nőkről írt, aki nyíltan vállalta a feminista nézeteket, és aki vitába szállt az idősebb, tekintélyes férfi írókkal az irodalmi kánon megújításáról, valamint arról, hogy az ukrán irodalomnak el kell mozdulnia a realizmustól a modernizmus felé, amely akkoriban már virágkorát élte Európában. Kivételes és tehetséges nő volt. Ezért hatalmas öröm számomra, hogy én védhetem az első német nyelvű doktori disszertációt róla. Különösen azért fontos ez számomra, mert Kobiljanszka anyanyelve a német volt – vagy inkább az egyik anyanyelve, hiszen a többnyelvű Bukovinában nőtt fel. De nem könnyű összeegyeztetnem az alkotást és a kutatást. Hiszen két, egymástól nagyon különböző tevékenységről van szó, mégis mindkettő szellemi terhelés. Mégis igyekszem helytállni, mert ez a kihívás – mint minden kihívás – lehetőséget ad arra, hogy kilépjek a komfortzónámból, feszegessem a határaimat, és tovább fejlődjek.

1749: A regény 2009-ig követi a generációk sorsát, de a történelem azóta sem kíméli Ukrajnát. Mit gondolsz, hogy vannak, mit csinálnak a szereplőid ma, 2026-ban?

NSz: Amikor a könyv 2017-ben megjelent ukránul, még elképzelni is nehéz volt, hogy 2021-re, mire megjelenik a német fordítás, az orosz hadsereg már Ukrajna határánál fog sorakozni, pánikot keltve a nemzetközi médiában. Élénken emlékszem egy, a könyv fordításáról szóló bécsi interjúra, amelyre akkor került sor, amikor ösztöndíjasként a városban tartózkodtam. Beszélgetésünk közben az újságíró telefonhívást kapott, amelyben arról értesítették, hogy az orosz hadsereg visszavonult az ukrán határtól. „Micsoda megkönnyebbülés!” – sóhajtottunk fel mindketten. És valójában azt értettük ezen: „Most már beszélhetünk egyszerűen az irodalomról, politika nélkül.” A politika nélküli irodalomról szóló beszélgetések – ahogyan maga a politika nélküli irodalom is – továbbra is elérhetetlen célnak tűnnek az ukrán irodalom kapcsán. Különösen most, amikor a szereplőim közül legalább néhányan minden bizonnyal a fronton lennének, mások pedig önkéntes munkával vagy kulturális diplomáciával foglalkoznának.