Pier Paolo Pasolini: Nyílt levél Silvana Manganóhoz
Fotó: Agenzia Dufoto
Pier Paolo Pasolini: Nyílt levél Silvana Manganóhoz

Kedves Silvana!

Már nagyon tartozom neked egy levéllel. Levéllel, ha már nem tudok egy csokor gyönyörű rózsát küldeni. Ám ahelyett, hogy magánlevelet írnék, közzé teszem, amit írok neked. Ez határt szab a bizalomnak és a szeretetnek, de talán így értékesebbé válik.

Keserűséggel teli levél ez. Zavart és meghatározhatatlan keserűség ez, − enyhe, ám határtalan undor, amit viszont nem akarok átadni neked. Talán a Teorémával kapcsolatos perhez kapcsolódik, amennyiben az emberek azt hiszik, számomra ez mindennapi, előre megtervezett és lejátszott ügyet jelent, mintha fogadást kötöttem volna az élettel: pedig drámai eseményről van szó. Ha nem így volna, túl könnyű lenne számomra (a harcom). Ha nem volna bennem − kiirthatatlanul, még gyerekkorban belém ivódott − konformizmus, ami drámákhoz vezet, az anti-konformizmusom komolytalan volna. Nem gondolod?

Miközben ezt a levelet írom, a tetőtől-talpig betöltő keserűségben, amit érzek, fontos szerepe van annak a benyomásnak, hogy a velem való munka nem nyújtott számodra olyan megelégedést, amilyet reméltem. (Neked, aki végtelenül keserűbb és bölcsebb vagy nálam, nem voltak ilyen reményeid, tudom.) De mindazonáltal az a késztetés, hogy megírjam neked ezt a levelet, az alatt a két nap alatt született, amikor Párizsban voltam (még mindig a Teoréma miatt), s ahol a Dragonban az Ödipusz királyt először vetítették Franciaországban.

És ahogy győzedelmesen, sóhajtva szokták mondani: nagy sikert aratott mind a közönség, mind a kritikusok körében. Bárcsak idézhetném neked, ahogyan a párizsi kritikusok beszélnek rólad. Tényleg mindenki meg lenne elégedve velük, kivéve téged, aki nem akar elégedett lenni.

De térjünk vissza a keserűségünkhöz (aminek a párizsi elégedettség csupán ellentmondásos megerősítése). A keserűséghez, mint a neurózis diffúz, nem tudatosított állapotához. A neurózis itt a konformizmus és az antikonformizmus szembenállása. A félelemé és a bátorságé. A kegyelemé és a tehetetlenségé. Nagyon más módon, alapvetően más módon mindketten áldozatai vagyunk. Talán a nagy lélekkel és kevés reménnyel való munka mögött álló keserűség az alapja  − mondanám sztoicizmussal − a mi mágikusan szolidáris együttműködésünknek. Ugyanannyira vagyunk pontosak és lojálisak, mint a jó gyerekek az iskolában, nem igaz? Kötelességünknek pedig nagyon is meggyökerezett értelme van: mindig tartjuk magunkat az adott szavunkhoz… Nem volt nehéz számomra „eltöprengeni” természeted eme jellegzetességein − pontosság, kötelességtudat, hűség −, miközben együtt dolgoztunk Marokkóban, Rómában, Milánóban. És furcsa kimondani, hogy mindez együtt adja ki a szépséged misztériumát. A keserű szépségedét, ami fenyegetően kínálja magát, akár egy teofánia, egy gyöngy csillogása, miközben valójában te messze vagy. Megjelensz ott, ahol hiszik, hogy vagy, ahol munka van, tennivaló, de ott vagy, ahol senki nem hiszi, hogy vagy, ahol nincs munka vagy tennivaló. Egy kötelesség elhívott ide, ami (ki tudja, miért) az élettel együtt jár, itt marad a távolságod valósága, akár üveglemez közted és a világ között. Anélkül, hogy valaha mondtuk volna egymásnak (a vad szemérem miatt), a lelkem gyakran veled volt, ott, az üveg mögött.

Amikor Dionüszosz megérkezett Thébába egy halandó ifjú képében, hosszú hajjal (olyan hosszúval, hogy Pentheusz le is akarta azt vágni), tele volt gráciával, vidámsággal, fiatalos lustasággal (amikor az ember fiatal, annyi ideje van még, hogy nem féli tékozolni). Aztán ez a valóban boldog, felszabadító jelenlét egyre inkább ijesztő valóságként, romboló formában nyilvánul meg. (Teiresziász azt mondaná: „Bizonyára nem Dionüszosz az, aki szűz lányokat akart: de bátorság csak a természetből születik. És te ezen morfondírozol: ha a nő szűz, még a bakkhoszi orgiában sem szennyeződik be). „Dionüszosz isten, az istenségek között a legnyájasabb és a legborzalmasabb” − mondja ő saját magáról.

Emberi alakban jött Thébába, hogy szerelmet hozzon (de nem ám azt a konvencionálisan szentimentális, áldott szerelmet!), aminek a vége felfordulás és vérfürdő lesz. Ő az irracionalitás, ami érzéketlenül és a legfőbb közönyben változik át szelídségből borzalommá. Rajta keresztül nem lehet folytonosságot képezni Isten és Ördög között, a jó és a rossz között (Dionüszosz éppenséggel érzéketlenül és a legfőbb közönyben lesz abból az első megjelenésekor gráciával teli fiatalemberből amorális, gonosztevő). Legyen bár szelíd megjelenésű, vagy átkozott, az irracionalitás, azaz Dionüszosz ellentétére, a rációra és a józan észre épülő társadalom az, ami nem érti meg őt. De ezt az irracionalitást ő maga sem érti, és ez viszi irracionálisan romlásba (a legborzasztóbb öldöklésbe, amit valaha egy műben leírtak). A BS-ek, hogy Elsa Morantét idézzem, a Boldogtalan Sokak, azaz a racionalitásra és a józan észre építő többség vagy középszer az, aki nem érti Dionüszosz gráciáját, a szabadságát, és ezért lesz kegyetlen módon mészárlás áldozata, amelynek egyébként a pártfogója maga az irracionalitás. Mennyi Pentheusz van a mi társadalmunkban, kedves Silvana! Ők azok, akik először le akarják vágni az előttük megjelenő fiatal Isten hosszú haját, nem akarják felismerni, és aztán a nőnek öltözött Menádokat kezdik meglesni, míg végül azok rettenetes mészárlások közepette széttépik őket (Auschwitz, Dachau, Vietnam, Biafra). Az olasz Pentheuszok átlagosak, szánalmas félkegyelműek, még arra sem méltóak, hogy széjjeltépjék őket a Menádok. (Egyébként, ami őket illeti, elég, ha elolvassuk Elsa Morante versét, amit már idéztem neked: boldogtalanságuk pusztán abból fakad, hogy a „Boldogtalan Sokak” kategóriájába tartoznak!)

Kettőnkre visszatérve, mi felismertük Dionüszoszt: de azzal a félelemmel, ami a Boldogtalan Sokak világában született. És ez adja a keserűséget, ami átalakítja és gyanússá teszi az általunk megértett boldogságot: lemondás vagy buzgalom, ezekkel a kábítószerekkel igyekszünk betölteni azt a boldogság által számunkra meghagyott űrt, amit nem vagyunk képesek élvezni. Innen származik neurotikus közönyöd a dolgok iránt, innen az én szorongásom olyan események miatt, mint a perem stb. De végül is Dionüszosz segítségével még remélem, hogy együtt fogunk dolgozni. És hogy úgy leszünk elégedettek, ahogyan nem is reméljük, és villámgyors, tiszta, egyszerű és feltáró „ellenvetések” kerülnek majd keserűségünk mellé.

 

                                                           Caos,   1968. november 16.       XXX. Évf. 47.

© Garzanti Editore s.p.a., 1975, 1990
© 2000, 2001, 2007, 2008, Garzanti S.r.l, Milano
Gruppo editoriale Mauri Spagnol

A cikk szerzőjéről
Pier Paolo Pasolini (1922-1975)

Olasz író, költő, filmrendező.

A fordítóról
Szokács Kinga

Italianista, fordító, oktató, szervező, anya. Budapesten és réteken, hegyekben él.

Kapcsolódó
Pier Paolo Pasolini: Egy nem szeretett gyermek
Pier Paolo Pasolini: Akkulturáció és akkulturáció
Város, test, beszéd (Pasolini Rómája)
Puskás István (1972) | 2020.08.01.