Pier Paolo Pasolini: Egy nem szeretett gyermek
Fotó: Pixabay / Wolfgang Lützgendorf
Pier Paolo Pasolini: Egy nem szeretett gyermek

Ma éjjel félálomban olyan (a pszichológiában hipnagóg hallucinációnak nevezett) megvilágosodásom volt, amiről általában verseket írok: most azonban prózára fordítom. Az emlékművek, az ókori, kőből, fából vagy más anyagból készített dolgok, a templomok, a tornyok, az épületek homlokzatai, mindezek antropomorf formában, egyetlen, tudatos Alakban istenültek meg, aki így, egyetlenként észrevette, hogy már nem szeretik, hogy csak túlélő immár. Akkor elhatározta, hogy megöli magát: lassú, feltűnés nélküli, de feltartóztathatatlan módon. S egyszerre mindaz, ami évszázadokon át „örökkévalónak” tűnt, és két-három évvel ezelőtt még valóban az is volt, hirtelen egyszerre csak szétmállik. Mintha egy közös akarat vagy szellem járná át. Velence haldoklik, Matera kövei közt egerek és kígyók tanyáznak, Lombardiában, Toszkánában és Szicíliában gyönyörű vidéki házak omlanak össze: a néhány éve még kiváló állapotban lévő freskók javíthatatlanul tönkremennek. A dolgok kizárólagosak és szigorúak, mint a gyerekek, akik ha valamit elhatároznak, az végérvényes és visszafordíthatatlan. Ha egy gyerek úgy érzi, hogy nem szeretik, és nem akarják, feleslegesnek érzi magát, és tudattalanul úgy dönt, megbetegszik és meghal. Ez pedig be is következik. Így tesznek a múlt tárgyai, a kövek, a fa, a színek. És én álmomban ezt világosan láttam, mint egy látomást.

Caos, n. 14. XXXI, 1969, április 5.

© Garzanti Editore s.p.a., 1975, 1990
© 2000, 2001, 2007, 2008, Garzanti S.r.l, Milano
Gruppo editoriale Mauri Spagnol

A cikk szerzőjéről
Pier Paolo Pasolini (1922-1975)

Olasz író, költő, filmrendező.

A fordítóról
Szokács Kinga

Italianista, fordító, oktató, szervező, anya. Budapesten és réteken, hegyekben él.

Kapcsolódó
Pier Paolo Pasolini: Nyílt levél Silvana Manganóhoz