Salman Rushdie: Kurt Vonnegut és Az ötös számú vágóhíd
Fotó: 1749
Salman Rushdie: Kurt Vonnegut és Az ötös számú vágóhíd

Mi a közös a 22-es csapdájában és Az ötös számú vágóhídban? Kétrészes Philip Roth-esszéje után Salman Rushdie ezúttal Kurt Vonnegutról ír, igencsak személyesen.

 1972-ben olvastam először Az ötös számú vágóhidat, három évvel a megjelenése után és három évvel azelőtt, hogy megjelent az első regényem. Huszonöt éves voltam. 1972 volt a párizsi békeszerződés éve, amely elvileg véget vetett a vietnámi háborúnak, bár a végső, megalázó amerikai csapatkivonásra – amikor helikopterekkel mentették az embereket a saigoni amerikai nagykövetség tetejéről – csak három évvel később került sor.

Azért említem Vietnámot, mert bár Az ötös számú vágóhíd a második világháborúról szól, mégiscsak benne van a vietnámi háború is, és mindaz, amit az emberek azzal a későbbi háborúval kapcsolatban éreztek, komoly mértékben hozzájárult a regény hatalmas sikeréhez. Nyolc évvel később, 1961-ben jelent meg A 22-es csapdája, Joseph Heller regénye, és Kennedy elnök abban az évben kezdte el fokozni az Egyesült Államok beavatkozását a vietnámi konfliktusba. A 22-es csapdája, akárcsak Az ötös számú vágóhíd, olyan második világháborús regény volt, amely megragadta az emberek képzeletét, akik sokat gondoltak egy másik háborúra. Akkoriban Nagy-Britanniában éltem, amely nem küldött ugyan katonákat Indokínába, de a kormánya támogatta az amerikai háborús erőfeszítéseket, így aztán egyetemista koromban meg utána engem is érintett az a háború: sokat gondoltam rá, és tiltakoztam ellene. Nem olvastam A 22-es csapdáját 1961-ben, mert még csak tizennégy éves voltam. Ami azt illeti, ugyanabban az évben olvastam ezt a két regényt, tizenegy évvel később, és így együtt voltak nagy hatással fiatal elmémre.

Mielőtt elolvastam őket, sosem gondoltam arra, hogy egy háborúellenes regény nemcsak komoly, hanem vicces is lehet. A 22-es csapdája őrülten vicces, egy bohózat. A háborút olyan tébolynak mutatja be, amellyel szemben a belőle való menekülés vágya az egyetlen épeszű pozíció. Pléhpofával előadott komédia. Az ötös számú vágóhíd más. Abban is sok komikum van, mint Kurt Vonnegut minden írásában, de nem bohózatként mutatja be a háborút, hanem olyan nagy tragédiaként, amivel talán sehogy máshogy nem lehet szembenézni, csak a komédia álarcában. Vonnegut szomorú arcú komikus. Ha Joseph Heller Charlie Chaplin, akkor Kurt Vonnegut Buster Keaton. Az uralkodó tónusa a melankólia: egy olyan ember hangja, aki jelen volt egy nagy borzalomnál, és életben maradt, hogy elmesélje nekünk. A két könyvben azonban egy dolog azonos: mindkettő egy megháborodott világ portréja, amelyben gyerekeket küldenek el, hogy felnőttek munkáját végezzék, és meghaljanak.

Mint hadifogoly, aki huszonkét éves volt, azaz három évvel fiatalabb, mint én, amikor olvastam a történetét, Vonnegut a szépségéről híres Drezda városában tartózkodott, más amerikaiakkal együtt bezárva a Schlachthof-Fünfbe, amely a háború előtt disznóvágóhídként szolgált, s így lett véletlen szemtanúja a történelem egyik legnagyobb mészárlásának, Drezda egész várost elpusztító bombázásának, illetve a következményeinek. A gyújtóbombák bevetésével történt szőnyegbombázás 1945. február 13. és 15. között zajlott.

Vonnegut elmondja nekünk a regényben, hogy több mint 135 000 ember halt meg Drezdában a támadás alatt. Összehasonlításul: a Kicsi Fiú nevű atombomba, amit Hirosimára dobtak le ugyanabban az évben augusztus 6-án, több mint hetvenezer ember halálát okozta, és körülbelül hatvanezer embert ölt meg a három nappal később Nagaszakira ledobott, Kövér Ember nevű atombomba. Drezda bombázása Vonnegut szerint akkora szörnyűség volt, mint Hirosima és Nagaszaki elpusztítása együttvéve.

Később kiderült, hogy a drezdai áldozatok száma nem volt ilyen nagy. Most olyan húszezerre teszik, vagy legfeljebb huszonötezerre. Nem annyi tehát, mint a hirosimai és nagaszaki áldozatok száma együttvéve, de azért így is elég borzalmas szám.

Így megy ez.

Nem emlékeztem rá, amíg újra el nem olvastam a regényt, készülve erre az előadásra, hogy ez a híres mondat – „Így megy ez”[1] – mindig a halálhoz kapcsolódó kommentár. Néha egy regényből, színdarabból vagy filmből származó kifejezés olyan erővel ragadja meg az embereket, hogy kiszakad a műből, és saját életet kezd élni. Valami ilyesmi történt az „Így megy ez”-zel is. Az a baj vele, hogy amikor megtörténik az ilyen kiszakadás, a kifejezés elveszíti eredeti kontextusát. Gyanítom, hogy sok olyan ember is ismeri az „Így megy ez”-t, aki nem olvasta Vonnegutot, és azt is gyanítom, hogy sok olyan, aki olvasta, úgy gondol erre a kifejezésre, mint az élettel kapcsolatos rezignált megjegyzésre. Az élet ritkán alakul az emberek reményei szerint, és az „Így megy ez” lett az egyik módja annak, hogy verbálisan megvonjuk a vállunkat, elfogadva, amit az élettől kapunk. De Az ötös számú vágóhídban nem ez a funkciója. Az „Így megy ez” nem az élet elfogadásának, hanem a halállal való szembenézésnek a módja. Ott van a szövegben minden egyes alkalommal, amikor valaki meghal, de csak akkor. 

Ugyanakkor mélyen ironikus. A nyilvánvaló beletörődés mögött olyan szomorúság rejlik, amelyre nincsenek szavak. Az egész regényre érvényes, és ez okozza, hogy sok esetben félreértik. Nem azt akarom sugallni, hogy Az ötös számú vágóhíddal méltatlanul bántak. A fogadtatása jórészt pozitív volt, rengeteg példányt adtak el belőle, a Modern Library listáján „a huszadik század 100 legjobb angol nyelvű regénye” között a tizennyolcadik helyre került, és szerepel egy hasonló listán, amelyet a Time magazin állított össze. Ám mégiscsak akadtak olyanok, akik szerint a „kvietizmus” bűne terheli, a világban létező borzalmas dolgok rezignált elfogadása, sőt Anthony Burgess szerint Vonnegut „elfordítja a fejét”. Ennek egyik oka ez a bizonyos kifejezés, az „Így megy ez”, és az ilyen bírálatokból világossá vált számomra, hogy Julian Barnes brit írónak igaza volt, amikor A világ története 10 és 1/2 fejezetben című könyvében azt írta: „az irónia definíciója az, ami az embereknek hiányzik”.

Kurt Vonnegut mélyen ironikus író, akit néha úgy olvasnak, mintha nem lenne az. A hibás olvasatok túlmennek az „Így megy ez” félreértésén, és komoly szerepet játszanak bennük a Tralfamador nevű bolygó lakói. Én történetesen nagy rajongója vagyok a tralfamadoriaknak, akik vécépumpára hasonlítanak, kezdve a gépi küldöttükkel, Salóval, aki egy korábbi Vonnegut-regényben, A Titán szirénjeiben a Titánon, a Szaturnusz bolygó egyik holdján rekedt, és szüksége volt egy pótalkatrészre az űrhajójához. És itt jön a klasszikus Vonnegut-téma, a szabad akarat témája, komikus tudományos-fantasztikus elemként előadva. A Titán szirénjeiből megtudjuk, hogy az emberiség történelmét végig a tralfamadoriak manipulálták, mert rá kellett venniük az embereket, hogy nagy üzeneteket építsenek a küldöttüknek, Salónak, azaz primitív őseinknek miattuk kellett kifejleszteniük olyan civilizációt, amely képes megépíteni azt a bizonyos pótalkatrészt. Ilyen tralfamadori üzenet volt például Stonehenge és a kínai nagy fal is. Stonehenge-dzsel ezt üzenték: „Pótalkatrész legnagyobb sebességgel az úton.”[2] A kínai Nagy Fallal ezt: „Türelem. Nem feledkeztünk meg rólad.” A Kreml azt jelentette: „Hamarabb úton leszel, mint gondolnád.” A Népszövetség genfi palotája pedig azt: „Pakolj, és légy indulásra kész.”

A tralfamadoriak, mint Az ötös számú vágóhídból megtudjuk, másként érzékelik az időt. Értik, hogy a múlt, a jelen és a jövő egyszerre és örökre létezik, egyszerűen ott vannak, megmásíthatatlanul és véglegesen. Amikor a regény főhőse, Billy Pilgrim, akit elrabolnak, és elvisznek Tralfamadorra, „elszabadul az időben”, és elkezdi ugyanúgy megtapasztalni a kronológiát, mint a tralfamadoriak, megérti, hogy fogva tartói miért tartják komikusnak a szabad akarat fogalmát.

Nyilvánvalónak tűnik, legalábbis számomra, hogy itt pajkosan ironikus intelligencia működik, és nincs okunk feltételezni, hogy amikor a vécépumpákra hasonlító idegenek elutasítják a szabad akaratot, az egyúttal a szabad akaratnak a teremtőjük általi elutasítását is jelenti. Tökéletesen lehetséges, sőt talán észszerű úgy olvasni Billy Pilgrim egész tralfamadori élményét mint valami fantasztikus, traumatikus rendellenességet, amit a háborús tapasztalatai okoztak – mint ami „nem valóságos”. Vonnegut nyitva hagyja ezt a kérdést, ahogyan az egy jó írótól elvárható. Ez a nyitottság az a tér, amelyben az olvasónak szabad saját véleményt formálnia.

Vonnegutot olvasva tudnunk kell, hogy újra és újra belefogott a szabad akarat vizsgálatába: hogy mi is az, miként működik (vagy nem); és sok különböző nézőpontból közelítette meg ezt a témát. Számos ilyesfajta elmélkedését úgy adta elő mint fikciós alteregójának, Kilgore Troutnak a műveit.

Ugyanannyira szeretem Kilgore Troutot is, mint a Tralfamador nevű bolygó lakóit. A birtokomban van Kilgore Trout Vénusz a félkagylón című regényének egy példánya is, amelyben egy Philip José Farmer nevű író fogott egy Vonnegut által írt Trout-sztorit, és regényt kerekített belőle. A Vénusz a félkagylón arról szól, hogy véletlenül elpusztítják a Földet a világűr ügyefogyott bürokratái, és az egyetlen életben maradt ember próbálja megtalálni a választ az úgynevezett Végső Kérdésre. Így hát Kilgore Trout ihlette Douglas Adamset, amikor a Galaxis útikalauz stopposoknak-sorozatot írta, amelyben, mint bizonyára emlékeznek rá, a Földet elpusztítják a vogonok, hogy egy csillagközi pálya számára utat nyissanak, és az egyetlen életben maradt ember, Arthur Dent keresi a választ a nagy kérdésre. Végül a Mély Gondolat nevű szuperszámítógép kinyilatkoztatja, hogy a válasz az életre, a világegyetemre és mindenre „42”. A probléma az, hogy nem tudni, ez milyen kérdésre válasz.

Vonnegut Bajnokok reggelije című regényében van egy olyan Kilgore Trout-sztori, „Nem titok többé”[3] címmel, amelyben Isten ír levelet az olvasónak. Elmagyarázza, hogy az élet teljes egészében egy hosszú kísérlet volt.  A lényege: elhelyezni egy máskülönben tökéletesen determinisztikus világegyetemben egyetlen lényt, amely szabad akaratot kap, és megnézni, mire használja egy olyan valóságban, amelyben mindenki más beprogramozott gép. Mindenki az egész történelem folyamán robot volt, és az egyetlen szabad akarattal megáldott lény anyja és apja, és mindenki, akit csak ismer, szintén robot, mint ahogy mellesleg Sammy Davis Jr. is. Az a lény a szabad akarattal, magyarázza isten, TE vagy, ennek az elbeszélésnek az olvasója, és őszintén szólva a kísérlet nem sikerült túl jól, ezért Isten most bocsánatot kér tőled. Vége.

Érdemes még egy részlettel kiegészíteni ezt. Kurt Vonnegut számos regényében, ahol Kilgore Trout megjelenik, mindenki mindig úgy írja őt le mint a világ legrosszabb íróját, akinek minden egyes könyve totális kudarc, és akit tökéletesen, sőt megvetően semmibe vesznek. Egyszerre kell őt zseninek és bolondnak látnunk. Ez nem véletlen. A megalkotója, Kurt Vonnegut egyszerre volt a legszellemesebb a játékos fantaszták közül és a legjátékosabb fantaszta a nagy szellemek közül. Iszonyodott azoktól, akik túl komolyan vették a dolgokat, miközben rögeszmésen elmélkedett a legkomolyabb dolgokról, legyenek azok akár filozófiai kérdések (mint a szabad akarat), akár a halállal kapcsolatosak (mint Drezda bombázása). Ez az a paradoxon, melyből sötét iróniája fakad. Azt, aki ilyen gyakran és ilyen sok formában piszkálta a szabad akarat eszméjét, vagy aki ilyen szenvedélyesen törődött a halottakkal, semmiképpen sem lehet fatalistának, kvietistának vagy rezignáltnak nevezni. A könyvei a szabadság eszméivel foglalkoznak, és gyászolják a halottakat, az első oldaltól az utolsóig.

Nagyjából akkor, amikor először olvastam Az ötös számú vágóhidat és A 22-es csapdáját, olvastam még egy hasonló témájú regényt. A Háború és béke volt az, amely hosszabb, mint Heller és Vonnegut regénye együttvéve, és egyáltalán nem vicces. Amikor először olvastam Tolsztojnak ezt a remekművét, huszonöt éves énem összességében azt gondolta: a békét imádtam benne, a háborút utáltam. El voltam ragadtatva Natasa Rosztova, Andrej herceg és Pierre Bezuhov történeteitől, de a harcok, különösen a borogyinói csata rendkívül hosszú leírásait, hogy őszinte legyek, igencsak unalmasnak találtam. Amikor olyan harminc évvel később újraolvastam a Háború és békét, azon kaptam magam, hogy pontosan az ellenkezőjét érzem. A háborúban harcoló férfiak leírását soha senki nem múlta felül, és a regény nagysága ezekben a leírásokban rejlik, nem pedig a főszereplők meglehetősen konvencionális történeteiben. A háborút imádtam, a békét utáltam.

Az ötös számú vágóhíd újraolvasásakor szintén azt éreztem, hogy most másként értékelem a szöveget. Az a fiatalabb énem odavolt a fantasyért és a sci-fiért, és nemcsak az olyan gigászokat imádtam, mint Kurt Vonnegut, Ray Bradbury, Isaac Asimov, Ursula K. Le Guin és Arthur C. Clarke… meg Mary Shelley és Virginia Woolf, a Frankensteint és az Orlandót a kánon tiszteletbeli tagjai közé sorolva… hanem a hardcore zsánermestereket is, James Blisht, Frederik Pohlt, C. M. Kornblutht, Clifford D. Simakot, Katherine MacLeant, Zennan Hendersont és L. Sprague de Campet. Azt a fiatalembert Vonnegut remekművében a tudományos-fantasztikus elemek ragadták meg leginkább. Újraolvasáskor felfedeztem a könyv nagyobbik részét kitevő nem sci-fi-részek humánus szépségét.

Az az igazság, hogy Az ötös számú vágóhíd nagy realista regény. Az első mondatai így szólnak: „Ez az egész megtörtént. Többé-kevésbé.” Ebben a nonfictionös első fejezetben Vonnegut elmondja nekünk, milyen nehéz volt megírni a könyvet, milyen nehéz volt számára a háborúval foglalkozni. Elmondja, hogy az alakjai valóságos emberek voltak, de minden nevet megváltoztatott. „Csakugyan ismertem a fickót, akit Drezdában agyonlőttek, mert megfújt egy teáskannát. Csakugyan ismertem a másik fickót is, aki azzal fenyegetőzött, hogy háború után bérgyilkosokkal nyíratja ki személyes ellenségeit.” Később pedig, amikor az alakjai, akiknek a nevét megváltoztatta, megérkeznek a Schlachthof-Fünfbe, az Ötös Számú Vágóhídra, amelynek a nevét nem változtatta meg, emlékeztet minket, hogy ő is ott van, velük együtt szenved.

 

Billy most benézett a klotyóra. Meglelte hát a fájdalom hangjainak forrását… Billytől nem messze egy amerikai jajveszékelt. Azt kiáltozta, hogy már csak az agya maradt meg benne. Mindenét kiszarta. Kisvártatva újra felordított:

– Már az agyamat is szarom kifele!

Én ordítottam. Én magam. Jelen könyv szerzője.

 

Vonnegut egy helyen idéz egy beszélgetést, melyet a filmes Harrison Starr-ral folytatott, aki később szerény hírnevet szerzett azzal, hogy ő volt Michelangelo Antonioni amerikai hippikről szóló filmjének, a Zabriskie Pointnak a producere, ami egyébként óriási üzleti bukás lett.

 

– Drezdáról szóló könyvön dolgozom – mondtam egy alkalommal Harrison Starrnak, a filmesnek. Felvonta a szemöldökét.

– Háborúellenes? – kérdezte.

– Az. Gondolom.

– Tudod-e, mit szoktam mondani, ha azt hallom, hogy valaki háborúellenes könyvet ír?

Nem tudom, Harrison Starr. Mit szoktál mondani, ha ezt hallod, Harrison Starr?

– Hogy az illető miért nem ír inkább gleccserellenes művet.

Természetesen arra gondolt, hogy háborúk mindig is lesznek. Semmit sem tehetünk ellenük, ahogy a gleccsert se tartóztathatjuk fel. Nekem is ez a véleményem.

 

Vonnegut könyve erről szól, az emberi erőszak elkerülhetetlenségéről, és hogy ez mit tesz azokkal a nem túlságosan erőszakos emberi lényekkel, akik belekerülnek. Tudja, hogy a legtöbb ember nem különösebben erőszakos. Vagy nem erőszakosabb, mint a gyerekek. Adjatok géppisztolyt egy gyerek kezébe, és könnyen meglehet, hogy használni fogja. Ami nem jelenti azt, hogy a gyerekek különösebben erőszakosak volnának.

A második világháború, amint Vonnegut emlékeztet bennünket rá, gyerekek keresztes hadjárata volt.

Billy Pilgrim olyan felnőtt, akit Vonnegut gyermeki ártatlansággal ruház fel. Nem különösebben erőszakos ember. Nem tesz semmi szörnyűt a háborúban, vagy akár a háború előtti és a háború utáni életében, vagy a Tralfamador bolygón. Dilinyósnak tűnik, és többnyire úgy gondolnak rá mások, mint egy őrültre, vagy mint aki félig-meddig gyengeeleméjű. Van azonban egy tulajdonsága, amely jellemző Vonnegut sok más alakjára is végig az életműben, és e tulajdonságának köszönhető, hogy együttérzünk vele, s így érezzük azt a borzalmat, amit ő érez.

Billy Pilgrim szeretetre méltó ember.

Ha nem volna szeretetre méltó, a könyv elviselhetetlen lenne. Minden olyan íróban, akinek borzalmas dolgokkal kell foglalkoznia, felmerül a nagy kérdés: meg lehet ezt írni? Vannak olyan hatalmas, olyan rettenetes dolgok, amelyekkel az irodalom ereje nem bír el? Minden írónak, aki vállalta a nagy kihívást, hogy a második világháborúról – vagy épp a vietnámi háborúról – írjon, el kellett gondolkodnia ezen a kérdésen. És mindannyian úgy döntöttek, hogy valamilyen szögből kell megközelíteniük a borzalmat, azaz nem szemből nekimenni, mert az elviselhetetlen lenne.

Günter Grass A bádogdobban a szürrealizmust használta ilyen szögnek. Az ő alakja, Oskar Matzerath, aki megáll a növésben, mert nem képes szembenézni korának felnőtt valóságával, olyan mesélő, akinek segítségével a szerző beléphet a borzalomba. És a kis Oskar a bádogdobjával, amint a történelem ritmusát veri, szintén szeretetre méltó, akárcsak Billy Pilgrim, aki elszabadult az időben. Amellett, amint azt már A bádogdob első mondata elárulja nekünk, egy bolondokházában él. Ez a két dilinyós gyermek-férfi két ellentétes oldalról – az egyik német, a másik amerikai oldalról – koruk háborodottságának legszebb portréit adta nekünk. Kurt Vonnegut, akárcsak Günter Grass, a szürrealizmust, amely alakjai számára koruk valóságává változott, összekapcsolja valami távolságtartó, szinte döbbent gyengédséggel, amitől az olvasó szeretettel tekint rájuk akkor is, amikor ügyefogyottan botladoznak az életben.

Lehet, hogy képtelenség feltartóztatni a háborúkat, mint ahogyan a gleccsereket is, mégis érdemes megkeresni a formát és a nyelvet, ami emlékeztet bennünket arra, hogy mi a háború. Érdemes az igazi nevén nevezni. Ez a lényege a realizmusnak.

Az ötös számú vágóhíd egyúttal elég humánus regény ahhoz, hogy a borzalmak végén, amelyekről igazából szól, felcsillantsa a remény lehetőségét.  Utolsó oldala a háború végét írja le, és a hadifoglyok, köztük Billy Pilgrim és maga Vonnegut szabadulását. „És szintén ez idő tájt tavasz lett” – írja Vonnegut, majd a regény utolsó pillanatában a madarak újból énekelni kezdenek. Ez a mindenek dacára való vidámság Vonnegut jellegzetes tónusa. Olyan vidámság persze, mint már utaltam rá, amely mögött sok fájdalom rejtőzik. De akkor is vidámság. Vonnegut prózája boldog dallamot fütyül még akkor is, amikor borzalmakkal foglalkozik.

Ötven évvel a megjelenése után, hetvennégy évvel azután, hogy Kurt Vonnegut ott volt azon a vágóhídon Drezda bombázásakor, mit mond nekünk ez a nagy regény?

Nem mondja meg, hogyan tudjuk feltartóztatni a háborúkat.

Elmondja, hogy a háború pokol, de ezt már úgyis tudtuk.

Elmondja, hogy a legtöbb ember nem annyira rossz, kivéve azokat, akik igen, és ez értékes információ. Azt mondja nekünk, hogy az emberi természet az egyik nagy állandója a földi életnek, s gyönyörűen és igaz módon megmutatja nekünk ezt az emberi természetet nem a legjobb és nem is a legrosszabb formájában, hanem olyannak, amilyen általában lenni szokott még a borzalmas időkben is.

Nem mondja meg, hogyan juthatunk el a Tralfamador nevű bolygóra, de azt igen, hogyan kommunikálhatunk a lakóival. Nem kell mást tennünk, csak építeni valami nagyot, mint a piramisok vagy a kínai nagy fal. Lehet, hogy a falat, amelyet egy alak, akit nem fogok megnevezni, az Egyesült Államok és Mexikó között akar építeni, Tralfamadoron sürgős üzenetként olvassák majd. Az alak, aki meg akarja építeni a falat, nem fogja tudni, hogy mit jelent az üzenet. Ő csak egy gyalog, akit nála hatalmasabb erők manipulálnak, hogy küldje el az üzenetet ebben a vészhelyzetben.

Remélem, az üzenet így szól: „Segítség.”

Jegyzetek: 

[1] Az ötös számú vágóhídból vett részleteket Szántó György Tibor fordította.

[2] A Titán szirénjeiből vett részleteket Borbás Mária fordította.

[3] Békés András fordítása.

*

A Könyves Magazin kapcsolódó írása Az ötös számú vágóhídról ide kattintva olvasható.

Az esszé szerzőjéről
Salman Rushdie (1947)

Indiai születésű brit író. Legutóbbi kötete magyarul: Quichotte (Helikon, 2020).

A fordítóról
M. Nagy Miklós (1963)

Műfordító, kritikus, a Helikon Kiadó irodalmi vezetője. Orosz, angol és spanyol nyelvből fordít. Legutóbbi kötete: Ha nem is egy bomba nő (Cartaphilus, 2014).

Kapcsolódó
„A negyedik álma egyszerűen csak zöld volt” (Vonnegut, a gyerekkönyv-író)