Salman Rushdie: Hogyan vált Philip Roth politikai prófétává (I. rész)
Fotó: Wikipedia
Salman Rushdie: Hogyan vált Philip Roth politikai prófétává (I. rész)

Salman Rushdie 2018. szeptember 27-én a Newarki Közkönyvtárban tartott beszédet a város leghíresebb szülöttéről, Philip Rothról. A beszédet két részletben közöljük. 

Tavaly októberben történt, hogy utoljára hallottam Philip Roth felől. „Mivel Newark szülötte vagyok – írta e-mailjében –, a Newarki Közkönyvtár nemrégiben egy nevemmel fémjelzett előadássorozatot indított. […] Newarkba vonattal mindössze 12 percnyi az út, autóval sem sokkal több. Az NK és fiókkönyvtárai gyerekkorom meghatározó ajzószerei voltak, és nagy örömömre szolgálna, ha 2018 szeptemberének második felében el tudna jönni, hogy előadjon az amerikai élet jelen állapotáról, mely oly ragyogóan megmutatkozik az ön új könyvében. Tisztelettel: Philip.”

Nos, ha Philip Roth személyesen kér fel egy Philip Roth-előadásra, ott kifogásnak nincs helye. Ennek megfelelően habozás nélkül elfogadtam a felkérést, miközben – töredelmesen bevallom – meglepőnek és hízelgőnek találtam, hogy Philip olvasta és szerette legutóbbi regényemet, A Golden házat. Elvégre az irodalmi hőseitől igazán nem várja az ember, hogy elolvassák a könyvét! Örömest beleegyeztem továbbá, hogy javaslatának megfelelően az amerikai élet aktuális helyzetéről értekezzek, ha eljön az ideje, miután azonban meghalt (és nem hinném, hogy Philip helyeselné az olyasféle kifejezéseket, mint elhunyt vagy eltávozott körünkből – távolról sem olyan szerzőről beszélünk, aki közeli barátja lett volna az eufemizmusoknak!), úgy éreztem, a Philip Roth halálát követő első Philip Roth-előadásnak magáról Philip Rothról kell szólnia; az íróról, akinek műveiben az amerikai élet megannyi múltbéli és jelenkori momentuma tárul fel és válik érthetővé, s akinek munkássága – hogy az ő kifejezésével éljek – „meghatározó ajzószer” számomra, miképp generációm és az újabb nemzedékek megannyi írója számára is.

Sajnos nem ismertem annyira Philipet, mint amennyire szerettem volna, dacára a műveit illető őszinte csodálatomnak és ama örvendetes véletlennek, hogy mindkettőnket a Wylie irodalmi ügynökség képviselt. Mindazonáltal az idők során többször is találkoztunk. Legélénkebb emlékem vele kapcsolatban még a ’80-as évekből származik, amikor is egy alkalommal vacsorára voltam hivatalos a lakására – ez idő tájt Claire Bloommal Chelsea-ben élt. Elárulta, hogy szeretne visszatérni Amerikába, mivel egyre jobban aggasztja a britek antiszemitizmusa, valamint ennek nem kevésbé irritáló konok tagadása, miszerint a britek szerint ilyen, hogy „brit antiszemitizmus”, valójában nem is létezik, ráadásul ennek szellemében többen is leküzdhetetlen késztetést éreztek arra, hogy kioktassák Philipet; biztosan csak félreérti a brit kultúrát. Elnézve a Brit Munkáspártot, mely hosszú ideje áll a támadások kereszttüzében, köszönhetően a soraiban széles körben tapasztalható antiszemitizmusnak, amit a párt vezetése egészen mostanáig csak minimálisan vagy éppenséggel semennyire sem volt hajlandó beismerni, ismét eszembe jutnak Philip sok-sok évvel ezelőtt mondott szavai. Nem először történt, hogy Philip Roth éleslátásával megelőzte a korát.

Azon az estén én is elmeséltem neki egy személyes tapasztalatomat az antiszemitizmussal kapcsolatban. Fiatalkoromban, mielőtt még bármit is publikáltam volna, és amikor még a legkevésbé sem számítottam „divatosnak”, úgy adódott, hogy egy nyáron meghívtak egy divatos londoni tetőbulira, ahol bemutattak egy módfelett divatos kalapokat tervező dizájnernek, akinek munkái – mint arról előzékenyen tájékoztattak – rendszeresen felbukkannak a Vogue oldalain. Az illetőt érezhetően nem hozta lázba a velem való találkozás; szűkszavúsága a gorombaság határát súrolta, majd rövid úton faképnél hagyott, hogy a parti divatosabb résztvevői közt leljen testhezállóbb társaságra. Néhány perccel később azonban már vissza is tért hozzám, méghozzá szemmel látható sietséggel, és egész testében a zavar és megbánás eleven szobrává facsarodva a következő bocsánatkérésben részesített: „Igazán sajnálom – mondta –, bizonyára azt gondolta, hogy nagyon udvariatlanul viselkedtem az imént, és vélhetőleg így is volt, de tudja, csak azért történt, mert valakitől azt hallottam, hogy maga zsidó.” És mindezt úgy adta elő, mint aki egészen bizonyos abban, hogy rögvest elfogadom a magyarázatát, és megbocsátásomról biztosítom. Soha jobban nem kívántam még, hogy azt mondhassam: ami azt illeti, történetesen zsidó vagyok. „Pontosan! Pontosan erről van szó!” – helyeselt fellelkesülve Philip, amikor előadtam neki az esetet. És ennyi volt; abban a pillanatban egyszerűen csak két zsidó voltunk, akik együtt költik el vacsorájukat Londonban. Büszkeséggel tölt el ennek az emléknek a felidézése.

Még mindig megvan az a leharcolt, puhakötésű példányom a Portnoy-kórból (Corgi kiadó), amit 1971 elején olvastam, huszonhárom évesen, vagyis akkor, amikor még be sem tettem a lábam az Egyesült Államokba, melynek varázslatos birodalmát így ekkoriban kizárólag olvasmányaimból és filmes élményeimből ismerhettem. Bonnie és Clyde, Diploma előtt, Hidegvérrel, Rosemary gyermeke, San Franciscó-i zsaru, Szelíd motorosok, Éjféli cowboy, MASH, Love Story, Klute, Testi kapcsolatok, Az utolsó mozielőadás – számomra ezek a filmek jelentették Amerikát. Ami pedig az irodalmat illette: a Meghajszolt vad, A láthatatlan ember és az Augie March. Pynchon és Vonnegut. Morrison, és Updike Nyúlcipője. Az úszó ember Cheveertől. Heller Yossarianja és Nabokov Lolitája. Arról, hogy milyen lehet zsidóként élni Amerikában, értelemszerűen szintén csak könyvek alapján volt elképzelésem, Bellow, Malamud és Singer művei révén. Számunkra, akik Amerikát kívülről szemléljük, ez az ország egyszerre végtelenül ismerős és teljességgel idegen. Az erő megtestesülése, ugyanakkor a szabadság sokarcú szobra is; Uncle Sam és Emma Lazarus; a Csillagos-sávos lobogó és a Blue Suede Shoes, vagy amikor Louis Armstrong előadásában felcsendül a Wonderful World. Nekünk, külföldieknek, amikor először rójuk New York utcáit, első pillantásra minden ismerősnek mutatkozik, azt gondoljuk, mindezt megannyiszor láttuk már; a filmvásznon és fényképeken, a televízió képernyőjén és festményeken. Mégsem igazodunk ki benne, és könnyen eltévedünk. Amerika zenéje duruzsol a fülünkben, de fogalmunk sincs mindazok életéről, akik ezeket a dallamokat szerezték. Könyvmolyként Amerikáról papírra vetett sorokat hordozunk magunkban, miközben nincs tényleges tudásunk mindazon megélt tapasztalatokról, melyekből ezek a szavak kisarjadtak. Noha saját szememmel még nem láthattam a Szeles Várost, emlékezetembe véstem az Augie March nyitányát: „Amerikai vagyok, chicagói születésű – Chicago komor egy város –, és úgy veszem a dolgokat, ahogy jönnek, szabadon, s úgy is fogom följegyezni, a magam módján…” Ugyanígy megjegyeztem a könyv nem kevésbé nevezetes lezárását is: „Hisz én afféle botcsinálta Kolumbusz vagyok a körülöttem lévők szemében, és higgyék meg, könnyen találkozhatnak ilyenekkel ezen a tőszomszéd terra incognitán, mely tágul mindenfelé. Lehetséges, hogy nyámnyila alaknak bizonyulok e vállalkozásban. Lehet, hogy Kolumbusz is nyámnyila alaknak hitte magát, mikor láncra verve küldték vissza a hazájába. Ami azonban még nem bizonyíték rá, hogy Amerika nem létezik.”[1] Útmutatást kerestem tehát; szavakat, melyek ablakot nyithatnak ezekre a mindenfelé táguló ismeretlen tájakra, melyek – azt reméltem – egyszer majd az én horizontomon is feltűnnek. Szavakba, képekbe és hangokba kapaszkodtam, bízván benne, hogy majd megmutatják; miképp tegyem azt, amit tenni akarok.

És ebben a képzeletbeli, elgondolt Amerikámban egyszer csak bombaként robbant a Portnoy-kór. „Rejszolás”? „Pinaláz”? Soha korábban nem olvastam ehhez hasonlót. Élénken emlékszem őszinte döbbenetemre: nem pusztán a regény témája rázott meg, hanem rapszodikus elevensége is; az elbeszélésmód szemérmetlen lemeztelenítettsége, a prózanyelv megszállottsággal határos őszintesége. Elvégre mégiscsak Indiában nőttem fel, ahol a filmek szereplői még csak nem is csókolózhattak a mozivásznon; ahol a mindennapokban az intimitás bármiféle nyilvános tanújelét óhatatlan rosszallás övezte, és ahol a tantrikus tanok ősi szexualitásának helyét rég átvette a könnyen felháborodó prüdéria. Elismerem, ennek a bűnében valamelyest magam is osztoztam, saját írásaimban ugyanis gyakran ódzkodtam a szexuális tevékenységek részletekbe menő, nyíltabb ábrázolásától; úgy éreztem, az ilyesminek, hogy úgy mondjam, inkább a „színfalak mögött” van a helye. Utólag visszatekintve azonban nem tagadhatom, írtam olyan jeleneteket is, melyekben egyértelműen tetten érhető Roth hatása, akiről Jacqueline Susann – igen, a Babák völgye szerzője! – egy alkalommal úgy nyilatkozott Johnny Carsonnak: „Örömmel megismerném, de a kezét azért nem szívesen ráznám meg.”

Az éjfél gyermekeiben van egy rész, amelyben a narrátor anyja, miközben forrón visszaemlékszik rég elveszített első férjére, épp a fürdőszobában kényezteti magát, nem sejtve, hogy a családi szennyesládában megbújt kíváncsi fia meglesi. Ez a jelenet talán Philip Roth kontójára íródott, mindazonáltal az esetek többségében elbeszélőimnek – Alexander Portnoytól eltérően – korántsem könnyű feladat a szexről nyilatkozniuk. A Mór utolsó sóhajában a narrátor például a következőképp próbálja meg leírni szülei első szeretkezését: „A férfi úgy közeledett, ahogy az ember az ítéletet várja, remegve, de elszántan, és nagyjából itt szöknek meg előlem a szavak, úgyhogy tőlem nem fogják megtudni annak véres részleteit, hogy mi történt akkor, amikor a nő, aztán a férfi, aztán ketten, majd megint a nő, mire a férfi, és erre föl a nő, és azzal, és ráadásul, és egy darabig, aztán sokáig, és csendben, és hangosan, és a tűrőképességük végén, és végül és aztán, amíg… pfű! Istenem! Újra és a végkimerülésig!” Az idézett rész egy olyan felismerésben gyökerezik, amelyért szintén Rothnak tartozom hálával, miszerint ha szexről írsz, csináld humorosan. Az említett fejezet egy másik pontján, bevallom, Roth-olvasmányaimból bátorságot merítve némileg provokatívabb voltam, mi több, egészen odáig merészkedtem, hogy egymásra vetítettem szexet és vallást: „Látták valaha az apjuk faszát, az anyjuk picsáját? Igen vagy nem, nem érdekes, a lényeg az, hogy ezek itt mitikus dolgok, melyek tabukkal vannak körülbástyázva, oldozd le sarudat a lábaidról, ahogy a Hang mondta a Sínai-hegyen, mert a hely, amelyen állasz, szent föld, és ha Abraham Zogoiby játszotta Mózes szerepét, akkor holtbiztos, hogy anyám, Aurora volt az égő csipkebokor.”[2] Hálás köszönet, Philip. Megtanítottál rá, hogy a tabuk azért vannak, hogy ledöntsük őket – még ha ez a lecke néha bajba is sodort.

A legnagyobb krízis idején, A sátáni versek megjelenését követő zűrzavar közepette gyakran gondoltam Rothra. Felrémlett előttem, mikor az Isten veled, Columbus megjelenése után a zsidó közösségből néhányan antiszemitizmust kiáltottak, a Portnoy kiadását követően pedig a Kabbalaszakértő Gershom Scholem egyenesen úgy fogalmazott: „Szörnyűbb, mint a hírhedt Cion bölcseinek jegyzőkönyvei!” Eszembe jutott továbbá az egyik visszatérő bírálat, mellyel Roth eme radikális regényét illették, miszerint olvashatatlanul rossz. Irving Howe például a következőt írta: „A Portnoy-kór kapcsán elkövethető legsúlyosabb vétek az, ha valaki kétszer is elolvassa.” Effajta vádakból magam is részesültem, és azt kell mondjam, jobban fájtak, mint az ajatollah ellenem indított hadjárata. Valamelyest azonban megnyugtató volt a tudat, hogy Philip Roth már megjárta előttem a támadások ugyanezen pergőtüzét.

Mivel jómagam dacoltam Irving Howe intésével, immáron elmondhatom magamról, hogy kétszer is olvastam a Portnoy-kórt. Mint azt említettem, az első találkozáskor huszonhárom éves voltam, vagyis kevesebb, mint egy évtizeddel idősebb az ifjú Alexander Portnoynál, és még elevenen éltek bennem a serdülőkor gyötrelmei. A legerőteljesebben az rázott meg a regényben, hogy számomra teljességgel ismeretlen világa – avagy a newarki zsidó gyermekkor – mennyire ismerősnek tetszett nekem, a bombayi fiúnak. A mindenek felett álló család. Édesanyám korántsem volt egy Sophie Portnoy, ám barátnői közül néhányan – hinduk, keresztények és párszik egyaránt – mintha csak Roth Newarkjából léptek volna elő. Különös, egyszersmind magával ragadó élmény volt annak megtapasztalása, hogy egy világomtól ennyire távoli szöveg az azonnali azonosulás örömében részesíthet.

Hetvenegy évesen újraolvasva a könyvet azt tapasztaltam, hogy az azonosulás öröme változatlanul megmaradt, még ha az, ahogyan Roth a serdülőkort felidézi, immáron olyan távolinak tűnik is nekem, mint egy messzi bolygóról érkezett üzenet. Ami ezúttal a leginkább szembeötlött, az a szöveg teljes könyörtelensége. Ha kritikusan akarnánk fogalmazni, akár azt is mondhatnánk, hogy egyhangú. Ám ez a hosszan kitartott egyetlen hang, a szükség, a gyötrelem és a vágy túlfeszített sikolya – melyről Roth azt nyilatkozta, hogy íróként először döntött úgy: „Hadd szóljon!” – soha korábban nem harsant fel ilyen intenzitással, és az évek során szemernyit sem vesztett átható erejéből. Megrázó szöveg, szó se róla, de egyúttal le is veszi az olvasót a lábáról. Effajta előadásmóddal manapság a stand-uposoknál találkozhatunk: Dave Chappelle fellépéseit hallgatva olyan érzésünk támadhat, mintha Alexander Portnoy afroamerikai fia szólna hozzánk.

A Portnoy és az Isten veled, Columbus újraolvasása egyúttal remek lehetőség arra, hogy felfigyeljünk bennük az úgynevezett „rothi nő” prototípusaira: ilyen Brenda Patimkin, Bögyös Girardi (a szőke siksze, Alex Portnoy fantáziáinak visszatérő, „valódi és hamisítatlan” tárgya) és mindenekelőtt Mary Jane Read, avagy Maki, kinek szexuális étvágya méltó párja Alexének. A „rothi nő”-t nem kevés kritika érte az idők során, mindazonáltal eme különleges faj első példányainak szemrevételezése nemcsak arra ébresztett rá, milyen felfokozott vonzalmat képesek ébreszteni, hanem hogy Roth férfi elbeszélői egyértelműen és szándékoltan megbízhatatlan kommentátorai a szerző női szereplőinek. Ennek ismeretében Alex Portnoy tirádájából kihallhatjuk, hogy a regény megalkotója jóval mélyrehatóbban és szenvedélyesebben viszonyul nőalakjaihoz, mint teszi azt a regény hőse. Mire az olvasó befejezi a könyvet, már őszintén kötődik a narrátorhoz, és rádöbben, hogy Alex egy fontos igazságot testesít meg a fiatal fiúkat és férfiakat illetően, ám legalább ennyire intenzív együttérzéssel és megértéssel viseltetik majd Maki iránt is.

Amitől ez a regény működik, az nem más, mint a humor – nélküle Alex Portnoy és vele együtt az egész története kibírhatatlan volna. Ám a humor ott rejtőzik a könyv minden egyes sorában, így ahelyett, hogy a szöveget és hősét egyaránt elviselhetetlennek találnánk, megszeretjük őket. Alex Portnoy vallomása fél évszázad elteltével is változatlan erővel hat.

(Folytatása következik!)

 

Jegyzetek:

[1] Dezsényi Katalin fordítása.

[2] Greskovits Endre fordítása.

(A szöveg eredetileg a Newarki Közkönyvtárban, 2018. szeptember 27-én hangzott el, megjelent a Forward hasábjain 2018. október 3-án.)

Az esszé szerzőjéről
Salman Rushdie (1947)

Indiai születésű brit író. Legutóbbi kötete magyarul: Quichotte (Helikon, 2020).

A fordítóról
Turi Márton (1986)

Szerkesztő, irodalomkritikus. Legutóbbi kötete: Rejtekutak a pusztaságban (JAK-Prae, 2016)

Kapcsolódó
Salman Rushdie: Hogyan vált Philip Roth politikai prófétává (II. rész)
Amerika tereiben (Salman Rushdie: Quichotte)
Juhász Tamás (1966) | 2020.09.29.